Amikor Izraelre gondolok, nagyon sok minden eszembe jut. Sokáig edzeni jöttem, vagyis a “megyek Izraelbe” azt jelentette, hogy jövök a központi dojoba karatézni. Ma már sokkal-sokkal több dolog kapcsolódik Izraelhez. És még mindig, napról napra egyre több érzéssel, gondolattal, emlékkel bővül a sor.
Egy jó ideje az is eszembe jut Izraelről, hogy zsidó emberek (most önkéntesen) bezárják magukat egy viszonylag kis területre, ahol körbe vannak véve ellenséggel. Végülis már megszokták… És végre kaptak egy országnyi zsidó játszóteret, ahol végre úgy és annyira lehetnek zsidók, ahogyan és amennyire csak akarnak. A zsidóságot korlátok nélkül meg tudják élni. Kimaxolják. És néha kicsit túl is tolják.
Elképzelem, ahogyan az első aliyázók, az alapító anyák és atyák megvethették az ország alapjait. Szavakat találtak ki azokra a dolgokra, amik a Bibliában és az ősi iratokban nem szerepeltek. Mint a szupermarket, a közlekedési lámpa, a lábujjközös papucs vagy a mélyhűtő. Némelyik szót nem bonyolították túl, némelyik pedig nagyon vicces lett.
Az ünnepek elkezdtek mások lenni, mint a galutban. Minden társasház udvarán volt szukka, a hanukakor az ablakba kitett gyertya nem bátor coming-out volt többé, purimkor az egész család méhecskének öltözve száll be az autójába. Az utcák neveiket a régi és új zsidó történelem, vallás nagy alakjairól, eseményeiről, szervezeteiről kapták és kapják. Télen fánkot, tavasszal hámán fülét árul hihetetlen mennyiségben minden egyes pékség, nem csak az egy kóser pékség a városban. Pénteken mindig, mindenhol köszönhetsz sabbat salommal. Péntek délután még Tel Avivban is egyre csendesebbek az utcák, hallod, ahogy a szombat lépésről lépésre közelebb jön. Amikor ideért, sok helyen hallani a “szirénát”, mintha valaki megfújna egy kürtöt, hogy figyelmeztessen a gyertyagyújtásra. És csendesen, észrevétlenül megy ki, és hagyja maga után a következő hetet.
A mai általános iskolás alsós generáció unottan hallgatja a függetlenség napi megemlékezéseket, közben a telefonját nyomkodja. Ahogyan Magyarországon is mindig unottan hallgattuk a történelni emléknap beszédeit, csak nekünk még hülye ünneplőt is fel kellett venni hozzá. Persze, szomorú, hogy nem csillogó szemmel, büszkén élik át a megelőző nemzedékek háborús sikereit, a dédpapáét, sőt a nagypapáét, apáét. Vagy anyáét. De a megelőző nemzedékek nem pont ezért harcoltak, hagytak ott vagyonokat, szülőföldet, családot, életeket, hogy ez a generáció unott arccal snapchateljen az emlékünnepen, és ne gondoljon arra, hogy holnap talán neki kell háborúba mennie?
Pedig valószínűleg kelleni fog neki. Évtizedek óta minden megszülető gyerek anyukája azt reméli, hogy ennek a picinek már nem kell háborúznia, bevonulnia. De a hadseregre való felkészítés már korán elkezdődik, és a gyerekek büszkén mondják, hogy bár idén még csak a jégrémmel, a minél jobb kütyükkel, meg a csajokkal/pasikkal és az érettségivel vannak elfoglalva, de jövőre már ők lesznek azok, akik a hazát megvédik, akik megtalálják a terroristákat, megelőzik a támadásokat, akiknek el kell dönteniük éles helyzetben, hogy lőjenek vagy ne, akik hatástalanítják a rakétákat.
A rakéták elől menekülő délieket északi családok be szokták fogadni. Most, a tűz elől menekülő északiakat déli családok fogadják be. A lakosság legnagyobb része ma már tud héberül, de például egy idősek otthonában még mindenki tud angolul is. Vagy abban a kibucban, ahol olyan emberek élnek, akik azért jöttek még a negyvenes években, hogy az országot építsék, és annak idején együtt utaztak ide valahonnan Londonból, felváltva beszélnek angolul és héberül. Meg mindenféle más nyelveken. Bevándorlók világa. Inverz Bábel tornya. A magyar, a lengyel, a német, a francia, az angol héberül beszél egymással, meg a marokkóival, jemenivel, perzsával, irakival.
Izrael a sivatagok és tengerpartok, Európa, Ázsia és Afrika, a legősibb és legmodernebb, legmélyebben vallásos és legvilágibb emberek földje. Folytatása következik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: