Évek óta szerettem volna eljutni a haifai Bét ha Gefenbe[1]. Annyit tudtam róla, hogy valamiféle arab-zsidó kulturális központ, ahol a-tól zs-ig mindenféle programot szerveznek, de ennél többre voltam kíváncsi. Végül múlt hétvégén végre eljutottunk ide.
Elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy Haifa Izrael harmadik legnagyobb városa, és „mixed”, vegyes városnak számít, és a „coexistence”, avagy a zsidók és arabok közötti együttélés szimbóluma. Sokan sokféleképpen értelmezik ezt az együttélést, sokféleképpen látják a sikerét vagy a sikertelenségét. Azonban most nem arról lesz szó, hogy együttélésnek számít-e az, hogy a haifai zsidók néha átmennek az arab negyedekbe falafelezni, vagy arról, hogy hány arabnak kellett elhagynia a lakhelyét sok évvel ezelőtt. Az utóbbiról egyébként a városi múzeum kiállításán remekül lehet tájékozódni, és hozzáteszem, nem emlékszem, hogy bármely hivatalos izraeli helyen azt láttam volna ilyen nyíltan kiírva, hogy igen, nagyon sok embert elüldöztünk, amikor ideköltöztünk. Arról lesz csupán szó, hogy ma, 2020-ban mit tesz meg egy városi intézmény azért, hogy a város zsidó és arab lakosai jól megférjenek egymással.
A Bét ha Gefen ma már három épületben működik. Eredetileg a XIX. század végén épült, gyönyörű épületben nyílt meg 1963-ban egy zsidó-arab központ. Itt ma művészeti kiállítást lehet látni. A másik épületben könyvtár és kulturális központ működik, és a harmadikban van a The Third Space művészeti és oktatási szárny. Ebbe a harmadik épületbe lépünk be, miután megcsodáltuk és lefényképeztük a bejáratot. Az épület látszólag üres, a bejáratból benézünk, amikor megjelenik egy férfi, és elmondja, hogy pont elkerültük a csoportot, akiket körbevezettek. Látva a csalódottságunkat azt mondja, hogy jöjjünk be, nézzük meg, milyen az épület belülről. Felmegyünk az emeletre, ahol egy világos, nagy szoba fogad, körberakott kis ülőkékkel. Megkérdezem, hogy mit csinálnak itt, engedélyt kapok, hogy bekapcsoljam a hangfelvevőt és a férfi elkezd mesélni. A férjem közben megkérdezi, hogy elmondtam-e, hogy egy készülőben levő dolgozat miatt is érdekel a munkájuk, mesélek is egy kicsit a dolgozat témájáról. Elmondom, hogy olyan emberekről fog szólni, akik Izraelben élnek, de nem zsidók, és Haifa a coexistence miatt nagyon érdekes terep.
A férfi elmondja, hogy bár ő maga zsidó, ebben az épületben zsidók és nem zsidók dolgoznak együtt. Ezt a programot egy-másfél éve indították, és egy szobával kezdték, majd kibővítették. A Third Space tulajdonképpen egy kutatás, egy szociológiai-gazdasági kutatás ötlete alapján készült. Az eredeti ötlet lényege a depriváltak és a privilegizáltak narratíváinak találkozása, és ezt alakították át a központ céljaival megegyezően.
Átvettek néhány fő alapelvet, mint példál hogy hibrid társadalomban élünk, ami azt jelenti, hogy az identitások változnak, és minden oldal átvesz egy kicsit a többiektől is. Ez nem feltétlenül csak a konfliktuszónákban, de egyszerű lakókerületekben is megtörténik. Olyan társadalomban élünk, ami sokféle kultúrából épül fel, és mindig több mint egy történet van jelen párhuzamosan. A másik alapelv, ami megtetszett a készítőknek, hogy ahhoz, hogy a hibrid társadalom kialakuljon és jól működjön, az egyénnek nagyon büszkének kell lennie a saját identitására és tudnia kell, hogy ki ő. Az általános vélekedés az, hogy ha egy ember büszke a saját identitására, akkor szükségszerűen megfoszt másokat valamitől, de ez nem így van. Büszkének kell lennünk a sajátunkra ahhoz, hogy képesek legyünk nyitni mások felé. Ez az, amin dolgoznak tehát: elsősorban legyél önmagad, ne legyen benned szégyen.
Például sok zsidóban van bűntudat, de erre nincs szükség, ki kell mondania, hogy igen, tettem valami rosszat, vagy az apám tett valami rosszat, de ettől függetlenül mindenképpen büszke lehet arra, hogy ő zsidó és cionista. Bár a cionizmushoz sokszor kapcsolódik valamilyen negatív felhang, nem kellene, hogy kapcsolódjon. Elmondja, hogy az ő arab barátai is tudják róla, hogy ő cionista. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tiszteli a nakba, 1948 katasztrófájának narratíváját, vagy a palesztinok kultúráját, vagy hogy ne ismerné el, hogy nekik is joguk van itt élni. Nem számít, ezeket meg kell beszélni, és lehet, hogy a végén nem fogunk egyetérteni. A harmadik alapelv az, hogy nem kell mindenben egyetérteni. Lehet nem egyetérteni és mégis együttélni. Az egyet nem értés nagyon fontos.
Elkezdtek azon dolgozni, hogy hogyan fogják ezeket közvetíteni az embereknek. Általában amikor egy arab-zsidó kulturális központról vagy közös programokról beszélünk, ez első hallásra nagyon ijesztő lehet. Ha valaki idejön egy ilyen programra, akkor sokféle félelem lehet benne, például hogy ide biztosan csak baloldaliak járnak. Közbekérdezek, hogy még itt, Haifán is probléma-e ez. Azt mondja, igen, még itt is. Haifa kétségkívül a legjobb hely Izraelben, de például egy iskolaigazgatónak sincs könnyű dolga, neki is egyensúlyoznia kell. Lehet, hogy egy átlagember nem szembesül ehhez hasonló problémákkal, de Haifa is csak olyan, mint egész Izrael. Az egyetlen különbség itt, hogy az ellentétek nem fajulnak erőszakká, itt az emberek tudják, hogyan érveljenek, és hogyan tiszteljék egymást. Ugyanakkor itt is van politikai bal- és jobboldal.
Ez a tér bárki számára nyitva áll, civilek, fiatalok, gyerekek, családok számára. Művészeket hívnak meg, akik olyan alkotásokat hoznak ide, amik üzeneteket közvetítenek. Az első állomás a Haifa nevű falfestmény, ami az épület belső udvarának falain látható. A különböző helyiségek ablakaiból kinézve a négyzet alapú belső falra festett festmény más-más részletét láthatjuk. Bármelyik várost ábrázolhatná, lehetne New York, Boston, vagy akár Budapest, bármi. A falakon emberek portréi, állatok, növények és feliratok is láthatók héberül, arabul, oroszul és angolul is. A város lakosságának 30%-a orosz, akik a kilencvenes években érkeztek ide. A multikulturális társadalom helyett ő jobban kedveli az interkulturális jelzőt. Az ablak mellett a falon kis kártyákat találunk, melyek a fal festményeit ábrázolják. Itt ki lehet választani, hogy a látogató számára melyik írja le legjobban a várost, és üzeneteket is lehet ráírni.
A „nappali” szobában tehát van egy tér, ahol körben ülve beszélgetni lehet, 20-30 ülőalkalmatossággal. A szoba másik felében pedig egy minta, ami a hagyományos haifai járólapokat idézi. Fűszerekből van összerakva, olyan, mint egy szőnyeg. A jellegzetesen közel-keleti szumákból, kurkumából, gyömbérből, zaatarból és fehérborsból készítették. Az otthon illatát szimbolizálja és azt, hogy vajon mit is jelent az otthon fogalma. Csak a négy fal tartozik hozzá, vagy olyan vonásai is, mint az illata? Vagy az otthon nem is egy hely, inkább egy érzés? Itt is lehet üzeneteket hagyni egy füzetben, és egy fiókban járólapokat is találunk, amiket meg is foghatunk.
A nappali egyik falán egy könyvespolcszerű alkalmatosságon különféle tárgyakat találunk, például szamovárt, kínálótálat, kávéfőzőt, kólásüveget. A kérdés itt az, hogy milyen a kötődésünk a tárgyakhoz, illetve melyik tárggyal tudunk a leginkább azonosulni. Egy vitrinben pedig hagyományos, vagy legalábbis annak tűnő tárgyakat helyeztek el, tálcát és kávéfőzőt, de ha közelebbről megnézzük őket, látjuk, hogy a doboz egy mobiltelefont tart, és a minták a Facebook és a Whatsapp logóit utánozzák. Ittis kérdéseket kapunk: te hogy érzed magad jobban, vendégként vagy vendéglátóként? Az egész kiállításon a kérdések a legfontosabbak. A következő szobában pedig meglepő önarcképeken, fotómontázsokon választhatjuk ki ismét, hogy melyik képpel tudunk a leginkább azonosulni. Képernyőket is látunk ebben a szobában, itt a Hamupipőke különböző verzióival ismerkedhetnek meg a látogatók. Ez a mese ugyanis meglehetősen széles körben elterjedt a világon, de minden kultúrának megvan a saját maga verziója.
A lépcsőházban egy videót vetítenek a falra. A videó egy művészi performanszról készült egy izraeli arab faluban, Dzsuliszban. Egymáshoz közel épült épületek tetejére (lapostetőre) emberek szőnyegeket visznek fel, és minden elképzelhető kis területet befednek a perzsaszőnyegeikkel. Az esemény lényege az volt, hogy az épület belső terét vigyék ki a szabadba. Fontosak a kérdések, amiket ez felvet: hol érzi magát kényelmesebben az ember, kint vagy bent? És ismét megjelenik a fűszerek kapcsán felvetett kérdés: mi az otthon határainak a jelentése? Vannak-e egyáltalán határok? Vagy csak a falak jelentik a határt? Megkérdezem, hogy a videó elérhető-e online, de nem valószínű, mindenesetre a művésznő neve Fatma Sanan[2].
Közbevetek egy kérdést, amíg a videót nézzük: vajon az identitással való foglalkozás, a találkozások, beszélgetések, mindaz, amit eddig láttunk, valóban képes megváltoztatni a társadalmat, működnek ezek a módszerek? A válasz szerint működnek, igen, de nagyon lassú folyamatról beszélünk. A kiállítás bevallott célja az, hogy megtörje az eddigi elképzeléseket. Azt akarják elérni, hogy az emberek rádöbbenjenek, hogy nem tudnak mindent. Hogy rájöjjenek, hogy attól, hogy az én történetem igaz, attól még a másik emberé is lehet igaz. Azt mondja, higgyem el, ez nagy eredmény. Amikor az emberek ezzel a felismeréssel mennek haza, akkor a foglalkozás elérte a célját: a folyamat elkezdődik, de ez csak a kezdet.
Azt is megtudjuk, hogy vannak olyan, tinédzserek számára szervezett programok is, amelyek egy teljes évig tartanak. A zsidó ifjúsági klubba minden héten egyszer eljönnek a fiatalok egy éven keresztül, és ez tényleg megváltoztatja az életüket, a narratíváikat. Egy egyszeri látogatással természetesen nem lehet ennyi mindent elérni, de a látogatók eszközöket kapnak a nyitáshoz. Nem akar megoldásokról beszélni, mert nincsenek megoldásai. De ennek a megértése is időbe telik. Azért csinálták ezt a kiállítást, mert ők megértették ezt. Nem akarnak senki arra kényszeríteni, hogy jöjjön el ezekre a találkozókra, az csak több kárt okozna, mint hasznot hozna.
A következő szoba a szubjektív laboratórium, szubjektív kutatás, és itt fontos a szubjektivitás. A szoba Haifa városáról szól, és itt nincsenek angol nyelvű feliratok, mert az túl zsúfolttá tette volna a táblákat. Az első táblán azt láthatjuk, hogy attól függően, hogy kinek az arcából és a testéből mennyit látunk, vagy hogy ki milyen fejfedőt hord, már tudjuk is, hogy az illető milyen kultúrához, milyen valláshoz tartozik, és természetesen be is skatulyáztuk. Egy térképen azt látjuk, hogy jellemzően hol hallhatóak és milyen messzire hallatszanak el a városban a különböző szirénák, a müezzin, a sabbat bejövetelének jelzése. Egy tábla a különböző, zsidó, keresztény, muszlim ünnepekkel foglalkozik aszerint, hogy ki mikor böjtöl, mikor van olyan ünnepe, amikor sokat eszik, és a különböző édességek kalóriatartalmát is kideríthetjük.
A következő állomáson a saját identitásunk elemeit rakhatjuk össze kis színes matricák segítségével: öltözködés, zene, étel, lakhely és a többi. Végül ki kell választanunk, melyik identitáselem a legfontosabb számunkra, ami gyakorlatilag lehetetlen feladat. Ez a játék azt akarja megmutatni, hogy bár mi magunk képtelenek vagyunk egyetlen elemet választani, ami minket szimbolizál, mások egyetlen elem alapján fognak megítélni minket, és mi is egy pillanat alatt, hirtelen tapasztalat alapján ítélünk meg másokat. Ránézhetünk például egy arab emberre, és máris besorolhatjuk egy sztereotípia alá, pedig valószínű, hogy neki is vannak olyan identitáselemei mint például apa, könyvelő, szereti a humuszt, és a többi.
A következő szobában művészi alkotásokat látunk. Az első falon három muszlim imaszőnyeg van, amire arabul írtak áldásokat, viszont héber betűkkel. A művésznő, aki készítette őket, egy ortodox muszlim családban nőtt fel és a szőnyegekkel és egyéb alkotásaival a saját hibrid identitását mutatja be. Általában sok hébert használ, hiszen az arab és a héber nyelvet egyszerre szokta használni, akárcsak a barátai, a korosztálya.
Látunk képeket a visszájukról, hagyományos mintázatú eszközöket ma élő híres emberek sziluettjeivel, és olyan alkotásokat, amik a hagyományos palesztin díszítő motívumokat alkalmazzák. Utóbbiak nem hagyományos módon fém felhasználásával készültek. Az egyik alkotás a palesztin kultúrában a zsidó állam létrejöttével bekövetkezett törést mutatja be. Továbbmenve a folyosón különböző témák megismerésének mélységeit bemutató háromdimenziós képeket láthatunk.
A kiállítás végén lenyűgözve állunk és beszélünk még néhány szót. A férfi elmondja, hogy nagyon fontos, hogy az emberek megértsék, amiről itt beszélnek. Nem lehet egy embert vagy egy helyzetet egyetlen oldalról nézni, nem lehet ignorálni azokat, akik nem olyanok, mint mi. A Területeken a legrosszabb a helyzet a megértés szempontjából. Azt is meg kell értenünk, hogy az izraeli zsidóknak mint erősebb félnek sajnos megvan az a privilégiuma, hogy figyelmen kívül hagyhatja a többieket, mégis jobb, ha nem élnek ezzel a privilégiummal, és megismerjük egymást.
Megkérdezem, hogy ki finanszírozza mindezt, és megtudom, hogy a legnagyobb részben Haifa önkormányzata és Izrael állam. A kiállítást bemutató táblán egyéb támogatók logói is láthatók, szervezetek, vállalatok és más országok is. Azt is megkérdezem, hogy az új, baloldali polgármester változtatott-e az elődje politikáján, jobban támogatja-e a céljaikat, és kiderül, hogy nem. Bár nagyon jó célkitűzései vannak, ez nem jelenti azt, hogy azonnal megnőtt volna a támogatás irányukban.
Átmegyünk még a másik épületbe, ahol éppen az aktuális kiállítást mutatják be egy csoportnak héberül. A kiállítás címe: Senki sem tud két görögdinnyét vinni egy kézben, nemhogy hármat. Itt kapunk egy angol nyelvű prospektust is a The Third Space-ről. Egészen eddig nem mutatkoztunk be egymásnak, és csak most derül ki, hogy Aszaf Ronnal, az igazgatóval volt szerencsénk egy magántúrán résztvenni. Hálásan megköszönjük, szerencsénk volt, hogy pont jókor érkeztünk, és körbe tudott minket vezetni.
[1] https://www.beit-hagefen.com/index.aspx?lang=2#firstPage
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: