életmentő

Valószínűleg azonnali életmentő transzplantációra lesz szükség – mondta az ügyeletes orvos komoly arccal. Azelőtt nem sokkal még bosszús arcot vágott, hogy mégis miért zaklatják őt egy sima gyomorrontással ezen a szép tavaszi szombat délelőttön. A nővérke attól is lelkes volt, hogy “adtam savkötőt, ugye most már sokkal jobb?”. A páciens bólogatott, persze, sokkal jobb.

Reggel csak azt érezte, hogy nem tud felkelni. Valahogy nincs elég ereje. Tegnap leszállt a repülőről, elment edzést tartani, este sürgősen hányt egyet, talán a reptéren vett, a világ legdrágább szendvicséből jött vissza valami, majd miután zsebre tette a lakótársától kapott “szarul nézel ki” bókot, elment aludni. Másnap a szülei vitték el a 120 kilométerre levő kisebb város kórházába, ahol azt mondták, elkezdett szétesni a mája, bent marad. Két napig volt ott, és csak arra emlékszik, hogy kényelmetlen volt az ágy. És arra az első kórházi hányásra, amit a szobatárs “edd meg a halat” felszólítása váltott ki. Aztán irány mentővel mégiscsak a fővárosi kórház. Képtelenség volt a mentőautó ágyán kiegyenesedve feküdni, de annyira jólesett összegömbölyödni rajta. Már az előző héten érezte, hogy valami nincs rendben. Ült a buszon, úton a tengerpartra, és azon gondolkodott, mégis mi a fene baja van, miért maradna inkább ágyban, hiszen a világ legjobb helyén van?

A doki néni majdnem tíz évvel fiatalabb volt nála. Komoly, szigorú arcú, nagyon tudatos, odafigyelő, lelkiismeretes. Nem sok idővel a szakvizsga előtt. A fődoki egy nagyon kedves, ősz hajú, akire a doki néni tisztelettel és félelemmel nézett. Az első hét szinte teljes egészében alvással telt. Alvás, reggel hatkor ébresztő vérvételre, hová szúrjunk még egyet, az összes véna béna, lukas és mindenhol kék, aztán a reggeli megnézése, alvás, az ebéd megnézése, morfin, még több alvás, és így tovább. 

Ivott ebből és abból a forrásvízből mostanában? Nem. Evett pho levest? Még kevésbé. Tenger gyümölcseit? Még annál is kevésbé. Akkor hol evett szennyezett élelmiszert? A lappangási idő alapján Magyarországon, de sosem derül már ki, hogy pontosan hol. Viszont mostantól védett, annyi mosatlan almát eszik, amennyit csak akar.

A szomszéd szoba látogatói a közös erkélyen beszélgetnek arabul minden nap. Most valahogy nagyon nem esik jól a hangos beszéd, főleg nem arabul. Nagyon jó fej szobatársak az ötágyas szobában. Fiatalok, kedvesek. Segítenek kivinni a tálcát, mert ahhoz még nincs elég erő. Az első hajmosás is hősies tettnek tűnt. Nem gondolta volna, hogy képes lesz ilyen sok percig állva maradni. Az egyik szobatárs muszlim, betért a férje miatt. A másikukkal közös gyertyagyújtás péntek este. Tudja az áldásokat, Bálint Ház, macesz, de nem, ő nem, biztos hogy nem az.

Az ünnepi hosszú hétvégén egy még fiatalabb doki fiú jön, punk hajjal, halálfejes pólóban. A morfin mellé nem ad semmit az émelygés ellen, állva hányás a wc a falának támaszkodva, a kontroll még megvan, hogy minden csepp a kagylóba menjen, de izzadva, mindjárt összeesek, most tuti meghalok.

Lassú javulás. Megmarad a régi máj, az értékek szépen javulnak, bár a bőr és a szemfehérje sárgasága még sokáig megmarad. Egy-két látogató, nem sok. A szülők minden másnap rengeteget autóznak, hogy pár percre be tudjanak jönni. Hoznak tiszta ruhát, meg a vége felé édes sütiket, mert a máj “kedveli a gyorsan lebomló szénhidrátokat”. Orvosi utasításra jöhet a sok süti.

A második hét vége felé új szobatársak jönnek. Egy hepatitis C-s néni, aki pont mások ágyára támaszkodik, amikor kimegy wcre, meg akkor is, amikor visszajön, és épp nem mosott kezet. Itt ágycsere következik. Egy másik néni, aki naponta többször elmondja a horrorsztoriját a halott csecsemőjéről. Egy harmadik, nagyon sárga néni, aki éjszakánként egyedül megy ki a wcre, pedig nem szabad neki, de nem tud felállni, és mindenkit felébreszt, hogy húzzuk már fel az ülő helyzetből. A túlterhelt wc borzalmasan néz ki, hiába takarítják rendszeresen. Mindent, de mindent bő fertőtlenítő folyadékkal kell locsolni. Doki néni, én most hazamegyek! Otthon könnyebb lesz lábadozni, már fel fogok tudni menni a lépcsőn, megígérem! Kirobbanó jókedvvel veszem fel a farmert, ami azonnal le is esik, és a nagyon sárga néni látogatója nagyon kedves ajándékot is hagy az ágyamon, amíg egy pillanatra nem nézek oda.

A fáradákonyság még jó pár hónapig megmarad. Az első orvos a végén azt is bevallja, nem látott még olyat, hogy valaki azután is mosolyog, hogy azt mondják neki, életmentő transzplantáció. És hogy örül, hogy a szervezet ilyen erős volt, és túlélte. Rendszeres kontroll, és két hónap után, amikor megvan a zárójelentés, besétálok az ambulanciára reggel, és átveszem a papírt: gyógyultnak nyilvánítva. Ugyanaznap este jött egy telefonhívás nagyon szomorú hírrel, és az évnek még bőven nem volt vége. De azt hiszem, a nehezén túlvoltunk.