független Palesztinát Jordániától!

Gondolatkísérlet.

“Tegnap éjjel a hadsereg katonái behatoltak Ramallahba, és elfogták a szélsőséges szervezet egyik vezetőjét. Meg nem erősített hírek szerint zavargások törtek ki. A jordán állam teljes hírzárlatot rendelt el az esettel kapcsolatban. A lakosság…”

A hírolvasó nem folytatta, mert Abdul bosszankodva kikapcsolta a tévét. Kinézett tulkaremi lakása ablakán. Szép időben az erkélyről a tengert is látni lehetett. A jordán kormány hatalmas beruházásokat pénzelt a kis városokban is. Kellenek a lakóingatlanok a gyorsan növekvő palesztin népnek, indokolták. Abdul szeretett a tágas, kényelmes, új lakásban lakni. Megengedhette magának, hogy népes családjával egy ilyen toronyházba költözzön. Keményen meg is dolgozott érte.

Az élet nem volt könnyű Ciszjordániában, de aki akart, tudott boldogulni. És Abdul akart. Dolgozott, néha két, vagy három munkahelyen is. Boldog volt a családjával. Minden évben nyaraltak Európában is. Útlevelét, bár mindig gyanakodva nézegették a repülőtereken, ott is minden országban elfogadták. De a szíve mélyén megértette és őszintén sajnálta azokat, akik ezt nem tehették meg. És még mélyebben, mindenki elől titkoltan azokat is megértette, akik a zavargásokban részt vettek,  és küzdöttek a független Palesztináért.

Abdul a gondolataiba merült. Nem volt már annyira fiatal, sok háborút és változást látott maga körül, míg mindvégig egyetlen városban lakott, egész életében. Mindenhol voltak mindenféle barátai, muszlimok, keresztények, sőt még egy-két zsidó is.

Mióta Izrael megkötötte a békeszerződést Jordániával, és jordán fennhatóság alá kerültek, sokminden megváltozott. És sokminden nem. Izrael 1967-ben foglalta el a Nyugati Partot, azaz közkeletű magyar elnevezéssel Ciszjordániát. Övé lett a Sinai-félsziget meg a Golán-fennsík is. Aztán szép lassan mindegyikről lemondott, visszavonult az 1948-as határai mögé. Azóta béke van mindenhol. Kivéve a Nyugati Partot.

Mióta Izrael visszaadta a Sinait Egyiptomnak, és, mint a mogyorót a hab tetején, Gázát is hozzácsapta a területhez, Gázában rend van és csend. Jó, persze, le kellett hullania néhány fejnek hozzá. Rendben, igaz, jó sok fejnek. Vérontás volt. Vörös volt a tenger. Mármint a Földközi. Na de azóta? Rendberakták a városokat, mindenhol van áram, főleg, hogy az áramellátó központokat nem lövik szét rendszeresen a Hamasz rakétái. Ahogy mondom, sokszor a saját infrastruktúrájukat tették tönkre. Meg hát mióta nem az alagutakra használják fel a betont, hanem kórházak meg iskolák épülnek, a gázaiak is boldogabbak. Hogy egyiptomiaknak hívják őket? Hát aztán. És Egyiptom milyen jól járt! Eddig is ott volt nekik a Vörös-tenger, búvárkodás, szállodák, aztán meg ott vannak a piramisok, sivatag, és mellé megkapták a világ leggyönyörűbb tengerpartját. 

A szomszédos országok közös turisztikai programokat szerveznek. Néhány évtizede még elképzelhetetlen volt ez, de most a Lonely Planet könyveiben a top 5 ajánlott körútban évek óta szerepel a Közel-Kelet! Egy kis Egyiptom, egy kis Izrael, egy kis Jordánia, egy kis Szíria. Mondjuk, gondolta Abdul, remélem a szírek nem borítják a bilit, elég fura az az új miniszterelnök. Na szóval, Izrael a kipás fejét fogja, mert odaadta Gázát, amit most a világ egyik legszebb tengerpartjának hívnak. Az átadás előtt is mondták a kiskatonák, hogy hát ez milyen szép, inkább tartsuk meg, de mégis ki hallgat a kiskatonákra? Mondjuk annyi előnye volt a dolognak, hogy mióta megvan a békeszerződés Egyiptommal, a zsidók nyugodtan járhatnak a Sinaira imádkozni meg Tórát olvasni.

Apropó kiskatonák. Izrael még mindig folyamatosan parázik. Hadsereg kell nekik, meg ilyen-olyan rakétaelhárító pajzsok, bomba-hatástalanítók. De figyelj csak, nem volt Izraelben háború idestova… huszonhárom éve! El tudod ezt képzelni? Békében élnek a zsidók egy talpalatnyi földön? Jó persze, több százmillió arab veszi őket körül. A világ lakosságának negyede muszlim. A világ lakosságának kevesebb mint fél százaléka pedig zsidó. Nem is értem, hogyan bírják azt a nyomást.

A Nyugati Part palesztinjai az egyetlenek, akik még mindig békétlenkednek. Már csak ők használják a “Palesztina” kifejezést. És annyira ügyesen lobbiznak vele a nyugati kormányoknál, hogy még mindig képesek sajnálatot kelteni önmaguk iránt. Amikor átkerültek Jordániához, sokan fellélegeztek. Azt hitték, hogy mindenkinek megfelel, hogy egy arab állam részeként élnek majd. Egyébként is ’48-ban is Jordánia fogadta be a palesztin menekültek jó részét. Mégis mit kívánhatnak még? De kívántak. Azt, amiért évtizedek óta harcoltak. A független Palesztinát. 

Abdul is tudta, hogy sokan már csak megszokásból állnak ellen. Jól élnek. Legalábbis sokkal jobban, mint korábban. Azt csinálnak (majdnem), amit akarnak. Királyuk van. Sokan azt szeretnék, hogy az egész országot, Transz- és Ciszjordániát nevezzék át Palesztinává. Hiszen, minek is tagadni, a kis Jordániában is palesztinok éltek. De hogy legyen egy palesztin király? Nem hangzik furcsán?

Abdul azokat sem értette, akik Izraelből átköltöztek a nagy-Jordániába. Visszasírták a szabadságjogokat, a választásokat. Ha nem tetszik, költözzetek vissza Izraelbe! Annyi panaszt hallunk, hogy bezzeg az izraeli arabok így meg úgy. Hogy ott a nők fürödhetnek fejkendő nélkül is a tengerben együtt a zsidókkal, keresztényekkel, meg ki tudja még kikkel. De, nem hiszed el, ha akarnak, fejkendőben is fürödhetnek a tengerben! Szóval azzal jönnek, hogy Izraelben azért jobb, mert élhetnek vallásos arabként is, meg világi arabként is. Ők döntik el.

Igen, Izrael. Régebben Abdul is eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne Izraelben élni. Titokban néha arra vágyott, hogy Ciszjordánia inkább teljes mértékben Izrael részévé váljon. Izrael sokmindenben más. Nem hirdeti senki, hogy a nők alacsonyabbrendűek, mint a férfiak. Izrael nem hitte el, hogy a Közel-Keleten nem lehet demokráciát létrehozni. Nem hitte el, hogy a mocsaras és sivatagos területet nem lehet termővé tenni. Abdul tisztelte a zsidók törekvéseit és eredményeit. Néha-néha ő is átruccan a feleségével, gyerekeivel, de volt, hogy csak egyedül ment. Sétált az utcákon, nézte a hihetetlen építkezéseket, a fejlődést, a sok-sok embert, aki élvezi az életet. Végre békében. És elment végre a tengerpartra, amit a lakása erkélyéről nézni szokott. Olyan távol van. És olyan közel.