edzés

Ott hagytam abba a panaszkodást, hogy jött a kórház utáni gyógyulás, sok fogyás, majd hízás a túl sok édesség és a mozgás hiánya miatt, na ezt a részét végre abba kellene hagynom. A tavasz-nyár még hozott néhány kellemetlen és fájdalmas meglepetést, mielőtt elkezdődtek a csupa jó hírek. 

A Nagyitól gyerekkorom óta hallgatom, illetve most már csak hallgattam, hogy reméli, hogy nem éri meg a jövő évet. Nagyon szép kis urnát választottam neki. Odakerült a férje mellé, aki pontosan ötven évvel ezelőtt halt meg. A Nagyi azután ötven évig egyedül volt. A férje, a nagyapám évszámai, az 1920-1966 mellett jó ideig ott volt a Nagyi neve is, és az, hogy 1921-19.. Aztán lett új sírkő. Azon már nincsenek számok.

A kórházba járás nem csak a kontrollok miatt folytatódott, hanem mert egy kevesebb mint 24 órás belgrádi tartózkodás alatt sikerült egy nagyon cuki cicával megharaptatnom az ujjam. Szegény megijedt egy kutyától. Én meg a vörös és jó nagy hüvelykujjamtól. Aztán attól is, hogy az ügyeletes doki műtétről meg gipszelésről beszélt, az ügyeletes gipszelős ember meg arról, hogy milyen szívesen megpofozná az olyanokat, mint én, vagyis akik túl sokat kérdezősködnek a saját egészségükről. Nem is értem, mi közöm hozzá… Végül nem volt műtét meg gipsz, csak kötözésre járás meg tetanusz meg veszettség elleni oltások, ÁNTSZ felé igazolva. Aztán jutott még egy kis gyökérkezelés koronázással, mindezek mellett rengeteg antibiotikummal, ami néhány hónapig éreztette a hatását.

A jó hírek mindezek után jöttek sorban, például hogy a PhD-hez az abszolutóriumot a fentiek ellenére sikerült megszerezni, pedig nem voltam benne biztos, hogy nem fogok kicsúszni az időből. Megkaptam az izraeli külügyminisztérium kutatói ösztöndíját az aktuális tanévre. Befejeztem a képzést a tf-en. Még nem volt elég, bevállaltam egy országos felméréshez interjúk készítését és egy nagyon pici alapítványi önkénteskedés is belefért.

A nyáron pedig Izraelben találkoztam azzal, akire sok éve vártam, és azóta együtt vagyunk, és nagy a boldogság.

De hogy a címről is írjak, a kórházas sztori miatt jó pár hónapig egyáltalán nem tudtam edzeni. Nagyon nem volt kényelmes még egy laza ugrálás sem. Biztos vagyok benne, hogy egy része pszichés volt, egyszerűen csak borzasztóan féltettem a májamat. De megértem magamat, nagyon nem akartam visszaesni abba a nagyon vacak állapotba. Amikor a nyáron valaki könyökkel pont májon ütött, na az rosszul esett. Nem fizikailag. Gyakorlatilag pánikba estem.

A nyár elején életem első önállóan szervezett edzőtáborát is megtartottam. Akkor már legalább edzést tartani remekül tudtam. A kórházban azzal idegesítettem az orvosokat, hogy engedjenek már ki, mert tanítanom kell. Hálás vagyok mindenkinek, aki segített a csoportjaimnak, és tanított helyettem. A kórház utáni állapotban még nem tudtam normális sebességgel járni, meg hangosan beszélni sem, de mentem és csináltam. Mondjuk hallottam vissza olyan dolgot magamról, hogy nem tartottam meg az óráimat, csak a zsinagógai tábort, de mindegy. Vagy lehet, hogy az illető nem is a táborra gondolt, csak simán a zsinagógára, de az sem érdekel. Magyarok vagyunk, megszoktam az ilyesmit magunktól.

Őszre, amikorra Izraelbe költöztem, már elmúlt a májparám. Olyan jó végre úgy mozogni, mint korábban. Olyan jó lenne. Nem tudom, hogy a sok kihagyás miatt-e, de gondolom, hogy amiatt is, valami mindig fáj. Például néhány hétig nem működött a vállam. Még a költözés előtt-közben-után iszonyatos derékfájásom volt, egyik este négykézláb kellett kimennem a fürdőszobába, mert nem tudtam felállni. Most az ülőidegem rendetlenkedik, és bár már végig tudok aludni egy éjszakát úgy, hogy nem ébredek fel a fájdalomra, egy edzést még nem tudok rendesen végigcsinálni. Pedig az ittlétem első két hetében több dicséretet kaptam Kanchotól az edzéseken, mint a múltkori húsz hónapos ittlétem alatt összesen.

Ahol most lakunk, onnan két órát kell utaznom busszal az edzésre. Az este 18:30-as kezdésre délután négykor indulok. Elad annyira jó fej, hogy mindig eljön értem, és kocsival, a dugók elmúltával már fél órán belül otthon vagyunk. Nagyon furcsa, de most csak hetente kétszer-háromszor megyek edzésre. Majd ha közelebb költözünk a dojohoz, remélem megyek többször is.

Amint elmúlik, vagy legalábbis még egy kicsit jobb lesz ez a piriforma szindróma (olyan cuki neve van), futni is megint elkezdek. Mármint elkezdtem már a télen, de újra. Megígérem. Magamnak.