nézőpontok és élethelyzetek

Még aznap válaszol a felkérő emailemre, hogy szívesen találkozik velem, és a telefonszámát is megírja. Az egyetemről ajánlották, hogy őt is keressem meg. Nem mindenki válaszol, de ő azonnal.  Fel fog venni a vasútállomáson Haifán. 

Rákeresek a nevére (angolul). Viszonylag kevés találat, nincs teljes életrajz, csak pár sor az angol-szociológus-politikatudományi végzettségéről, hogy tanít az egyetemen, és egy előadása. Rákeresek az NGO-kra, ahol dolgozik. Ezek a civil szervezetek azon munkálkodnak, hogy jogegyenlőséget teremtsenek az izraeli arabok számára. Bingo. Közös turisztikai projektek. Jól hangzik. 

A neve se nem zsidó, se nem arab. Fura, majd rákérdezek személyesen. Azért az egyértelműen kiderül a netről, hogy az identitása arab/palesztin.

Mindketten pontosan érkezünk, reggel 9:59-kor beülök a kis Suzukiba, és el is felejtem megkérdezni, hogy akkor most hová is visz. Intelligens, csinos, tökéletesen sminkelt, kedves, mosolygós, középkorú hölgy. Arab akcentus, nem erős, de egyértelmű. Később jut csak eszembe, hogy nem figyeltem, hogy használ-e “p” hangot, de igen, remekül mondja ki. A beszélgetés alatt elhangzik néhány arab szó és név is, és az jut eszembe, hogy ha le kellene írnom ezeket a szavakat latin betűkkel, bajban lennék, mert nem értettem egy szót sem.

A lakásába visz, szép, új építésű, tizenharmadik emeleti kétszintes lakás, kilátással a haifai kikötőre. Párás idő van, de a tengerpart látványa fantasztikus, mint mindig. A lakás nem nagy, de modern, kényelmes, barátságos, nagy erkéllyel, növényekkel, örmény kerámiával, amit büszkén megmutat. Kapok kávét, és az asztalra tesz egy csomó mindent: diót, mandulát, mogyorót, egy másik tányéron aszalt fügét, datolyát, sárgabarackot, egy harmadik tálon sokféle csokit. Egyikből sem veszek, mert hülye európai vagyok. Meg amúgy is a bőség zavara. És még mentegetőzik, hogy nem sütött sütit. Arab vendégszeretet.

Az elején beszélünk pár szót a civil szervezetekről, de talán ezeknél is jobban érdekel a személyes sztorija. Miért csinálja? Honnan jött, hová tart? Ki ő? Rá is kérdezek hamar, hogy őt személyesen mi motiválja abban, hogy az izraeli arabokért dolgozzon.

Még be se fejezem a mondatot, már összefonja a karjait. Igyekszem nem észrevenni, és inkább figyelni arra, amit mond, és nagyon hamar feloldódik. Tíz percen belül a hatvanhoz közeli lány már úgy hajtogatja a lábait a széken, mint egy tinédzser. Mesél magáról, a családjáról, a történetéről, az érzéseiről is.

A nagyapja kopt keresztény volt Egyiptomból. 1948-ban elment, majd visszajött, majd megint elment, és egy nap, amikor visszalátogatott Haifára, ott is halt meg. A család szekuláris keresztény, kivéve egy nővért, aki a férje miatt betért muszlimnak. Nagy részük pedig elköltözött Ausztráliába. 

Angoltanárként kezdte a pályáját. Akkor még nem volt divat továbbtanulni, se a nőknek, se a férfiaknak. Az ő korosztályában kevés az értelmiségi. Tanárnak ment, mert, úgy mondja, akkoriban a tanári szakma még küldetés volt. A legjobbak mentek tanárnak. Aztán még tovább tanult, PhD-zett, és megtalálták az olyan szervezetek, akikkel most is dolgozik.

Nem mesél sokat az NGO-król, főleg annyit, hogy projekteket visznek, elsősorban olyanokat, hogy zsidók és arabok együtt kiránduljanak. Ismerjék megy egymást. És őszintén bevallja azt is, hogy nem hiszi, hogy a civil szervezetek alulról jövő kezdeményezései fognak nagy változásokat elérni. Azt gondolja, a nagypolitikának kell lépnie.

Mesél arról, amikor az oslói békefolyamat során, talán 1993-ban az a Rabin, aki korábban sokat tett a palesztinok ellen, kiállt és azt merte mondani, hogy az izraeli arabok egyenrangúak a zsidókkal. A hihetetlen meglepetés, öröm, bizakodás időszaka következett, az aranykor. Egészen 2000-ig, amikor a zavargásokban izraeli állampolgárok, arabok haltak meg. Mesél még a Land Day-ről, és több olyan eseményről és fogalomról, amit nehéz csak a könyvekből és a wikipédiából megérteni. Azt reméli, hogy egyszer megint lesz egy olyan miniszterelnök, aki nem tekinti őket alacsonyabbrendűnek.

Érdekes gondolatokat mond a palesztin megosztottságról. A gázai, nyugati parti, kelet-jeruzsálemi, izraeli és diaszpórabeli palesztinok más-más életet élnek, más a politika, kultúra. Egyik sem akar a másik bőrében lenni, egyik sem költözne szívesen a másik területére. Ő sem akarna átköltözni egy palesztin államba, ha az egyszer létrejönne. Ez itt az ő hazája. Valamint nem akarna antidemokratikus vezetés alatt élni. Más arab államban sem szeretne. Nem akar iszlám fennhatóság alatt élni, nem szereti az erőszakos szervezeteket, nem ért egyet velük, és szerinte Izrael is tud olyan fegyverraktárakról, amiket nem számol fel. Hogy miért? “Oszd meg és uralkodj” – Izraelnek addig jó, amíg a palesztinok ilyen sokfélék.

Kérdezem a drúzokról és a beduinokról. A beduinokat egyértelműen a muszlim arabok közé sorolja. A drúzokról pedig egészen mást mesél, mint amit a könyvekben olvastam. Azt mondja, a drúzok az egyik legsokszínűbb nemzetiség. Képzettek, liberálisak, a férfiak igenis feleségül vehetnek nem drúz nőt, bár ilyenkor kockáztatják a kiközösítést. Bár ha nő mer nem drúzzal házasodni, akkor nagy eséllyel megölik. Nagy a vallási tolerancia. 13 éves korban kell eldönteni, hogy valaki vallásos lesz-e, vagy sem. Ha nem, senki nem szólja meg. A dress code-ot be kell ugyan tartani, de sokkal szabadabban élnek, mint sokan gondolják. Izrael bár kivételezik velük, és használja a katonai szakértelmüket, valójában őket is “csak arab”-ként kezeli.

Mesél a pán-arabizmus eszméjének visszaszorulásáról. Hogy annak idején nemzetközi rádióadást Izraelben csak az arabok hallgattak. Az első izraeli tévékészüléket egy haifai arab vette. Siemenst. Akkoriban zsidók még nem vettek tévét, hiszen csak kora Al-Dzsazíráját nézhették volna. Ma már nem furcsa, ha valaki nem csak arabként, hanem az adott országhoz tartozóként tekint magára.

Egy ellentmondást fedezek fel. Többek között a pán-arabizmus miatt a hetvenes évekig az izraeli arabok arabok voltak. Nem palesztinok. Itt rákérdezek, hogy érdemes-e kutatni a jelen helyzetben a palesztin nép és identitás gyökereit, hiszen sokan próbálják bizonyítani, hogy mennyire régi nép a palesztin, és nem csak Izrael ellenében alakult ki. Itt helyesbít, és azt mondja, hogy a huszadik század elejével kell keresnünk a gyökereket, de aztán témát váltunk,

Több mint két órát beszélgetünk. Aztán el kell kezdenie főzni, mert majd jönnek az unokái. Sokszor megköszönöm az idejét és a kedvességét, és többször is mondja, hogy maradjunk kapcsolatban, még egy másik emailcímet is ad, amin könnyebben elérem. (Még könnyebben?) 

Kaptam új információkat, új összefüggéseket, és megismertem egy nagyon kedves embert. És nem igazolódtak be a szokásos (és általában beigazolódó) félelmeim, hogy majd azt kell hallgatnom, hogy a huszadik századi európai zsidóknak semmilyen panaszuk nem lehetett az életükre, vagyis Izrael létrehozása nem is volt jogos, vagy hogy a Nyugati Parton valójában 23 centiméterenként van egy ellenőrzőpont, ezért tart 58 óráig megtenni két métert. 

És igen, a Dilemma, nagy D-vel. Amiről sokat lehet olvasni a könyvekben és tanulmányokban. Arabnak lenni a zsidó államban. Szekuláris keresztény arabnak. Azokon a földeken élni (demokráciában, jólétben, lehetőségekkel) egy toronyházban, amin a felmenői még olajfákat ültettek. Bár ezen a ponton eszembe jutott a Nagyi, aki azt mesélte, hogy az a mandulafa, ami azon a telken áll, amin az a társasház, ahol most a Mama lakik, még az ő birtokukon volt. Azóta azt a fát is kivágták.

Sok nép és sok ember sok hasonló problémája, múltja, jelene. Hasonló, és mégis mind egyedi.