A gyász és öröm 48 órája

Vigyázat, spirituális tartalom! Nyomokban gondolatokat és érzéseket tartalmazhat! Eltérő beállítottsággal rendelkezők számára idegesítő lehet!

***

Nekem az “emlékezés napja” és a “függetlenség​ napja” csak együtt értelmezhető.

Sokan nem szeretik, hogy a kettő szorosan követi egymást. Hogy még le sem égtek az emlékezés gyertyái, már kitör az össznépi boldogságos bolondság. Én szeretem, hogy a gyászt azonnal az ünneplés követi.

Nekem könnyű. Kibicnek ugye nem drága. Nekem senkim nem halt meg semelyik háborúban. Nem ismertem senkit, aki terrortámadásban halt meg. A szüleim már békeidőben születtek Kelet-Közép-Európában.

Amikor először hallottam az emlékezés napján a szirénát, még nem sokat tudtam róla. Kiszálltunk az autóból, és álltunk egy percig az autópálya közepén, sok-sok másik emberrel együtt. Az egész ország állt egy percig.

Nem sokkal később ugyanennek a szirénának a hangja azt jelentette, hogy minél hamarabb be kell érni az óvóhelyre. Azóta nem szeretem a szirénát. De azok a pillanatok, amikor egy ország áll egy percig és emlékezik, a bántó hang ellenére is nagyon meghatóak.

Az emlékezés napján este minden üzlet zárva van, a szórakozóhelyek üresek és sötétek, a tévében annak a huszonezer embernek a képe, neve és halálának dátuma látszik egész nap, akiknek az élete háborúban vagy a terrorizmus miatt lett rövidebb, mint lehetett volna.

Amikor az egyébként mindig sötét, de most bekapcsolt tévé mellett elmegyünk, és az 1947-1948-as évszámokat látjuk, akkor arról beszélünk, hogy ezek az emberek, miután éppen túlélték a holokausztot, ide jöttek, és meghaltak ezért az országért. 

És amikor lemegy a nap, elkezdődik az ország születésnapjának ünneplése. Tűzijáték, koncertek, zászlók, villogó műanyag díszek, emberek az utcán, felszabadultság. 

Azt gondolom, hogy a veszteségekre való emlékezés nélkül nem lehetne ennyire boldogan ünnepelni. Azt gondolom, hogy ha nem lenne megkerülhetetlen a gyász érzése, nem lenne ennyire felszabadult az államalapítás ünnepe. Hogy szembe kell állítani a szomorúságot az örömmel, mert mi, emberek így vagyunk összerakva, hogy csak akkor tudunk igazán értékelni valamit, ha látjuk az árát, a fájdalmas veszteséget.

És azt gondolom, hogy a gyásznak határt kell szabni. Egy nap. Emlékezzünk, sírjunk, hatódjunk meg, legyünk szomorúak bátran. Egy napig. Aztán folytassuk az életünket.

Nacionalizmus? Igen, az. Emberek, akik szeretik az országukat. Fáj nekik, ha bántják, és büszkék a sikereire. De minden egyes ember másként szereti, másként bírálja és másként ünnepel. És másképp emlékezik.