shavuoti piknik

Shavuot ünnepe, tóraadás, vagy -kapás? A vallásjogi jelentőségét a rabbira bízom, a hétköznapi, háziasszonyi jelentősége kerül most előtérbe.

Shavuotkor jellemzően tejtermékeket esznek. Aki nem hiszi, járjon utána, és akkor az okát is kiderítheti. Most nem húst, most tejet. Sajtot. Túrót meg tejfölt (bár a nem orosz izraelieknek fogalmuk sincs, hogy mi az). Sajtkrémet, sajttortát, sajtos burekaszt, quiche-t, sajtos tésztát, palacsintát (blincsi), bort sajttal, stb. 

Igyekszem mindenből kis adagot készíteni, de persze nem sikerül eléggé. Madártej (sűrűbb lesz, mint ahogy szeretem sajnos), fanta szelet (tudod, amikor a túrós süti tetejére a pudingot nem tejből, hanem szénsavas narancsos üccsiből csinálod), túrós pogácsa, egy kis paradicsom sajttal meg bazsalikommal, lilahagymás-cukkinis quiche, meg a Nagyi-féle kapros-túrós lepény, amivel most próbálkozom először, de aztán pont olyan lesz, amilyennek lennie kell.

Túltoltam. 

Már megszoktam, mindig ez van. De most legalább nem lett iszonyúan sok mindenből. De tényleg. Amúgy meg egyszerre készültem az ünnep estéjére, meg a másnapi szülinapi piknikre. A kis leendő unokaöcsémére, leglábbis amennyire tudom, hogy akkor melyik családtagnak mi is a pontos megnevezése.

A vacsi jó, minden finom, túl sok a szénhidrát, tele vagy, de mivel nem ettél húst, úgy érzed, hogy még férne. De az előző, repüléssel töltött nap miatt hamar eljön a kontrollálhatatlan fáradtság, meg holnap amúgy is korán kelünk a szülinap miatt.

Legyünk ott tízre, ez majdnem sikerül is. A pogácsa annyira magyar találmány, hogy a kis ünnepelt marokkói nagymamája is pont olyat hoz. Talán a bolgár barátnőjétől tanulta. A kis ünnepelt marokkói nagypapája egész nap ül a padon, és szórakoztatja a körülötte levőket. Engem leginkább az erős arab akcentussal beszélt héber szórakoztat.

Jók ezek az izraeli piknikek. Összejön a család, jókat eszik, szabadnap van, valakit ünnepelnek, játszanak a gyerekek, gyönyörű az erdő.

Mióta valaki megjegyezte egy félmondatban, hogy “ugye, milyen szép terület? az araboktól vettük el”, azóta mégis másképp érzem magam rajta, hiába látszik, hogy a park sokszor cserélt gazdát, hiszen bizánci vízvezeték-maradványok is vannak rajta.

Ezekben az összejövetelekben mindig meglep, hogy milyen rövid ideig tartanak. Három órát töltünk ott, ebbe a következők beleférnek:

Kaja és innivaló kipakolása, sajtok, saláták és sütik felvágása. Tűzgyújtás, zöldséggrillezés, tűz eloltása, eszközök elcsomagolása. Sátor felállítása és matrac felfújása a gyerekeknek, babrálás a kis papír játéksárkányokkal, hátha szél nélkül is fognak repülni, majd a végén mindezek összecsomagolása. Italok kitöltése, tószt mondása, ajándékok átadása, sütik felvágása és kiosztása, néhány boldog szülinapi éneklés. Megégetett ujj jegelése. Kis séta, mert mégiscsak tök szép a park. Italozás, pletykálás, kérszmég, kösztelevagyok. Vagyis a három óra gyakorlatilag folyamatos pakolással telik.

A kaja elpakolásánál mindig jönnek a dilemmák. Ha adott étel legfeljebb 10 percet töltött a napon, talán még menthető, de ha már tizenkettőt, akkor kuka. A műanyag eszközök, palackok és maradékok egy kisnövésű ember magasságú szemeteszsákot dugig megtöltenek. 

Nekem, kelet-európainak mindig fura az ételek hihetetlen pazarlása. Hogy a keservesen megkeresett pénzedből a drága idődet felhasználva bevásárolsz, a napot a konyhában állva töltöd, kicipeled a cuccot az erdőbe, feltálalod, majd egy óra múlva szívfájdalom nélkül kidobod a megmaradt részt, ami mondjuk a teljes mennyiség kétharmada. Mert már az a napon volt. És mégis kinek fog kelleni holnap. A Nagyi-féle lepényt még hazahoznám, de már valaki koszos szalvétákkal tömködte tele a tetejét.

Nagyon szeretem ezt az országot, elfogultan rajongok érte, de vagy a fáradtság miatt, vagy másképp elsajátított mintáim miatt most kifejezetten idegesít, hogy kidobják az ételt, hogy nem figyelnek arra, hogy valami leesik, kiömlik, koszos lesz, elrepül. Jó az úgy. 

Ezt a hozzáállást általában nagyon szeretem. Nincs túlszervezés, idegeskedés feleslegesen, hogy jaj mi lesz, ha öt perccel később kezdjük az ebédet, a szükségtelen udvariassági körökről nem is beszélve. Nincs az udvariasságnak az a minden fél számára kellemetlen, kötelező felületessége. De ma rossz napot kaptam ki. Ma zavar, hogy senkit nem zavar, hogy valakinek az elegáns fekete táskája a porban fekszik, és hogy pont kétszer annyi műanyag tányért és papírpoharat dobáltunk ki, mint amennyit kellett volna. Viszont, mivel hamar lezavartunk mindent, még pont ki is érünk a tengerpartra, hogy kinyújtózzunk az egész napos, ünneplésnek beharangozott jövés-menés után. Tökéletes idő van, nincs fullasztó meleg, nem tűz túlságosan a nap, és végre csak ketten vagyunk. Ünnep. 🙂