részemről #metoo

Az a legmegdöbbentőbb, hogy egyes sztorik az életemből csak akkor jutnak eszembe, amikor mások sztorijait olvasom. Jé, tényleg, ez velem is megtörtént. Volt itt minden. Vadidegenek, “ártatlan” tréfák, támadások, emberek, akikben megbíztam és akikre felnéztem.

Volt tizennégy évesen a család barátja. Én éreztem magam rosszul, hogy szólni merek. Na nem a családnak, az eszembe se jutott. És már értem, mire való a korhatár meg a büntethetőség. Tizennégy évesen az ember gyerek. Ennek az egyik jele, hogy még nem tudja a határokat, és nem állít fel magának korlátokat. Ez teljesen rendben van, ez belefér, ez semmiképp se fér bele, ezzel a rendőrségre megyünk. 

Sose voltam szentéletű. Kivéve a párkapcsolatot, az szent dolog. És sok szempontból későn érő típus vagyok. A korlátok felállítása nekem nehezen ment és megy ma is. Általában mindenkitől elfogadom, hogy ő ilyen, ezt mondja, így viselkedik. Nem tanultam meg megvédeni magamat. Mert ahhoz, hogy megvédd magad, tudnod kell, hogy hol kezdődik az a magatartás, ami már támadásnak minősül. 

És ezen a prüdéria nem segít. Nem segít, ha nem beszélünk róla. Nem segít, ha nem mersz beszélni róla, hiszen sosem került szóba ilyesmi, vagy eszedbe sem jut, hogy ebben az esetben neked most segítséget kell kérni. Mellesleg a szabadosság sem segít rajta.

Voltak tanárok. Visszaélés a hatalommal, a tisztelettel, a pozícióval. Gyereklányok bizalmával. Volt autóvezető oktató, aki a bogarak nemi életéről tartott nekem előadást a rutinpályán, a tévében látta a filmet. De azt élőben látta, hogy a horvát tengerparton, a nudista strandon a néni meg a kis kutyája – mert ugye tudod, hogy hívják ezeket a pici kutyákat? pin…KINEMONDD!!! Megálltunk valahol a kocsival, és feltűnően sokáig pisilt az út mellett, közben pedig beszélgetni akart. Gimis voltam. Egy osztálytársam rosszabbul járt, neki mindent megmutatott, pedig az a lány se kérte rá. Amikor átvettem a jogsit, volt egy anonim kérdőív az oktatásról. Be lehetett dobni egy dobozba a papírt. És én nem írtam rá, hogy a pasi perverz és beteg. Miért nem írtam le???

Volt persze a szokásos szórakozóhelyen fenékfogdosás, amire a válasz részemről nem tenyeres pofon, hanem ököllel ütés volt, csak sajnos (vagy szerencsére) az edzéseken jól begyakorolt finom bőrérintéssel. Így is meglepődtek, hogy mit ütögetek.

Volt utcai támadás is. Három órával azelőtt, hogy ki kellett mennem a reptérre, hogy Izraelből visszaköltözzek Magyarországra, éjjel. Egy magas és erős fickó, előre felhívta magára a figyelmet, ciccegett a hátam mögött. Nem futottam el, utolért, megfogott, és én olyan folyékonyan kezdtem el üvölteni vele magyarul és “rendőrség”et kiabálni, hogy először nagyon meglepett arcot vágott, aztán eloldalgott. Hozzá se értem. Erre büszke vagyok.

Még írhatnék, de nevek nélkül nehéz. Meg némi hányinger nélkül is nehéz. És a tanulság? Nekem a korlátok felállításának szükségessége. Mert, ahogy tudjuk, általában ismerős az, aki erőszakoskodik. Veled is kikezdett? Igen, veled is? De biztos, hogy ez AZ volt? Persze, egyértelmű, ebből meg ebből. Észre kell venni. Elválasztani egymástól azt, amit még akarok, és aminél már nemet kell mondanom, esetleg segítséget kérnem. A természetes és egészséges szexualitást attól, ami már nem egészséges. Kamaszkorban nehéz, amikor ébrednek az ösztönök. Ki az, aki az ébredést ki akarja használni. Amikor még szinte semmi kontrollod nincs felette, hát majd ő kontrollálja. Életre szóló rombolást lehet végezni. Sokat.

És beszélni kell róla. Borzasztó dolog szégyellni magad amiatt, hogy valaki olyat tesz vagy akar tenni veled, ami neked nem jó. És néha észre kell venni, hogy nem jó, ezért is kell, hogy őszintén beszélj róla. Most, ebben a pillanatban is úgy írom ezt a posztot, hogy félek attól, hogy mi lesz, ha majd valakinek nem tetszik, hogy én ezt most leírtam. Pedig közel sem írtam le mindent. Normális dolog ez? Normális dolog hallgatni?

Egyáltalán nem jutott volna eszembe külön posztot írni erről az egészről, ha nem látok egy bejegyzést egy közösségi média-felületen. Az alábbi kis történet szereplői felnőtt férfiak, nagypapák, tisztelt és elismert emberek. Szóval a nyugdíjas férfi ül az étteremben, és lefényképez hátulról egy lányt, aki szűk nadrágban van. És posztolja, nézzétek, milyen a kilátás. A lány csinos, de nem túlzottan kihívó, közel sem kurvás. És jönnek a lájkok és kommentek, az egyik megkérdezi, hogy “desszert”? Egyrészt kiderül, hogy ezek az emberek mit gondolnak a nőkről, és ezt szépen nyilvánosan ki is tárgyalják. Nem egymás között egy asztalnál, csendben vihogva és mutogatva, hanem a közösségi médiában. Másrészt eszembe jutott, hogy hogyan érezném magam, ha én lennék a képen. Vagy egy barátnőm/a barátnőm/feleségem/lányom/unokám/stb. Ja, és egyébként a lány, aki ebben a bejegyzésben örökre és kitörölhetetlenül nem más, mint mindössze egy formás segg, valóban valakinek a lánya/barátnője/stb. És mindez a “metoo” kampány közepén. Szuper.

Beszélhetek én erről nyilvánosan? Leírhatom, hogy nekem rosszul esik, ha így bánnak másokkal? Főleg, ha eszembe jut, hogy néha hogy bántak velem, és nem vagyok boldog tőle. Akarok róla beszélni. Azért, mert annak idején nem szóltam. Nem írtam rá a papírra, hogy zaklató. Visszamentem ugyanoda újra. Belementem, mert nem tudtam, hogy ez nekem rossz lesz. Nem szóltam egy szót se, pedig éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem akarok többé így viselkedni. Szólni akarok.