Nemrég ott voltunk azon az esküvőn, ami pont olyan volt, amilyet mi magunknak nem akartunk. Egy csomót fotóztam, és az összes fotó elszállt, tehát kénytelen vagyok leírni, hogy hogyan sikerült.
A férjem volt kollégája, aki marokkói származású, vett el egy grúz lányt, akinek természetesen Vilire végződik a neve. Izgalmasnak ígérkezett a multikulti esküvő, és nem is csalódtam.
Picit késve érkeztünk, elég messzire kellett utaznunk. Az izraeli esküvőkön a meghívón szerepel a “kabalat panim”, szó szerint az arcok fogadásának időpontja, valamint a szertartás kezdetének időpontja. Az arcod megmutatásakor már ehetsz-ihatsz, állófogadás-szerű pultoknál lehet mindenféle falatnyi kajákhoz és sokféle alkoholhoz jutni. Persze csak miután bedobtad a borítékot a bejáratnál levő dobozba, amit ebben az esetben egy anyuka és egy nagymama őrzött. Az anyuka számára egy kisebbfajta padot tartottak fenn, azon ült az urna mellett. A szertartás alatt is ült az emelvényen elhelyezett széken. A terembe bejönni nem láttuk, viszont az asztal mellett ült majdnem végig, és később teljesen meglepődtünk, hogy képes felállni, és négy-öt percig táncolt is.
Érkezésünkkor egy szaxofonos játszott a színpadon, aki később is feltűnt néhányszor. Az állófogadás ételeit sikerült majdnem teljesen végigkóstolnunk. Kíváncsi voltam arra, hogy mennyire lehet majd felfedezni a grúz és marokkói konyha elemeit. Végülis a szusi és a hamburger mellett volt egy nagyon jóízű keleti csicseriborsós pörköltféle, olyat kell majd csinálnom később. Az uram és parancsolóm nem volt elájulva a magas minőségtől, hiszen elég kényes ízlésű.
A szertartás egy színpadon volt, fehér virágokkal gazdagon díszítve, a színpad előtt székekkel a közeli család számára. Átlátszó székek voltak, gondolom üvegszerű hatást akartak kelteni. Később eszembe jutott, hogy nem biztos, hogy mindenkinek szeretném az üvegszékbe nyomódó B oldalát nézni hátulról. Amikor elkezdődött, a menyasszony egy hosszú lépcsőn vonult le, miután két hófehérbe öltözött ember néhány percig sófárokat próbált fújni. Messziről is látszott rajta, hogy örökölte anyukája testalkatát. A szertartást nagyon hamar lezavarták, bár hosszabbított rajta a tűzijáték meg a rózsaszirom-bombák. Percekig repültek a levegőben, miután fellőtték őket. Biztosak voltunk benne, hogy galambokat is fognak reptetni, de csalódnunk kellett.
Egészen hátul álltunk, így láttuk, hogy a közönség nem mutat különösebb érdeklődést a ceremónia iránt. Gondolom, akik ültek, picit jobban figyeltek, de akik nem, azok kisebb csoportokba verődve végigbeszélgették az egészet. Pedig a szertartást vezető rabbinak még külön énekesfiúja is volt. Még tőlünk is távolabb egy ötvenes hölgy ült unott arccal, talpig fehérben. Mellettünk a grúz közeghez tartozó lányok álltak, ezt főleg az öltözködési stílusból lehetett leszűrni. Láttuk a világ legrövidebb szoknyáját, és egyértelműen kiderült számomra, hogy idén csakis az ezüst színű cipő és szandi a trendi. Az est felelőse, Miss Blacklips is tökéletesen beleillett a stílusképbe. Sőt, biztosan tudom, hogy az egyik lány a kék ruhájában egy Disney hercegnő volt, csak nem jöttem rá, hogy pontosan melyik hercegnő.
A teremben szépen túldíszített asztalok vártak minket, az asztalszomszédaink közül senkit sem ismertünk. Velem szemben egy tizenegykétéves forma fiú ült, aki végig semmit evett, és látványosan unatkozott. Remélem feldobta egy kicsit az estéjét, amikor meglátott a köztünk levő üvegvázán keresztül. Én majdnem hangosan felröhögtem, amikor felfedeztem, hogy milyen érdekesen torzítja a szemben ülő arcát a hosszú üveg. A fiúnak tényleg lehetett valami baja, mert a később érkező rántotthús-falatkák sem hozták lázba.
Az asztalon sorakoztak a saláták, kenyerek, és természetesen a halak. Oroszos módra sokféle hal volt, bár nem derült ki mindenről azonnal, hogy halat vagy húst rejt-e a tál. A legszürreálisabb (ezt a fotót nagyon sajnálom, hogy elveszett) egy tésztadiadalív alatt fekvő, porcukorral meghintett tésztaszivarka-kollekció volt. A férjem bevállalta, hogy megkóstolja a cukros dolgot, majd azt mondta, hogy ez valami furcsa, és kiderült, hogy májpástétommal van töltve. Annak ellenére, hogy később sokszor elmondta, hogy ez egy nagyon furcsa találmány, megette az egész cukros tésztás májat. Én belekóstoltam néhány halba, és megerősödtem abban a tudatban, hogy nem szeretem a pácolt halat, és még mindig kifejezetten idegenkedem attól, hogy bármilyen állatot is kiegyek a bőréből.
A buli hamar, még a vacsora alatt elkezdődött. Hatalmas kivetítőkön ment a délutáni fotózás mind a hat-hét képe. A menyasszony mindegyiken szigorúan nézett. Láthattuk a romantikus nyitótáncot, amit legalább öten fotóztak-videóztak közelről, miközben dolgoztak a füstgépek, és a nagy, fehér lufik kipukkadtak, és felrepültek belőlük a kisebb, szív alakú piros lufik.
A zene borzasztó volt,de legalább nagyon hangos, főleg kortárs izraeli pop, esetleg mizrahi, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, mint közel-keleti mulatós, csak nyavalygósabb. Azt hiszem, két szám volt, amit ismertem, ezen a férjem nagyon meglepődött, hiszen még ő sem ismerte őket.
Ehhez az egészhez mindenképpen kellett egy üveg bor, szóval kértem az egyik pincértől. A pincérek nagyon fiatalok voltak, és úgy általában nagyon igyekeztek jól dolgozni. Gondolom azért is, mert szokás, hogy az asztaltársaság összedob némi borravalót. Meg is érkezett az üveg bor, de gondolom látták rajtam, hogy félteni kell tőlem, mert nem nyitották ki. Kerestem, hátha mellékelték a nyitót, de nem, tehát nem volt más választásom, megkértem a kétségbeesett fiút, hogy nyissa is ki. Becsületére legyen mondva, megpróbálta. Pár perc múlva egy lány is ott állt mellette, ő is megpróbálta. Még néhány perc, és már hárman álltak az üveg körül, és végül sikerrel jártak! Felajánlottam az asztaltársaság többi tagjának, hogy használják ők is az üveget, ha már ilyen szépen megdolgoztunk érte, de senki nem élt a lehetőséggel, így mind az enyém lett, és szükség is volt rá. Jobban megnézve a palackot arra is gondoltam, hogy valószínűleg könnyebben ment volna a dolog, ha a dugó körüli védőfóliát kinyitás előtt eltávolították volna. Másnap elmeséltem a bornyitási kalandokat az új kedvenc borszaküzletünk eladójának, aki elmondta, hogy igen, hozzá is átjárnak a szomszéd étterem pincérei, hogy segítséget kérjenek a borok kinyitásában. Hiába, az izraeliek nem isznak eleget.
Közben kiderült, hogy az egyik sarokban valószínűleg van “gimmicks”, egyre több vendégen jelentek meg ugyanis színes sálak, virágfüzérek, hatalmas szemüvegek, fejfedők, csillogó szarvacskák, pompás, hatalmas nyakkendők. Pedig eddig sem volt kevéssé színes a társaság, a nagyon világi megjelenésű (grúz) vendégek mellett a nagyon vallásos (marokkói) vendégek és családtagok tettek rá egy lapáttal a multikultira. Igencsak kívülállónak éreztük magukat, bár a kisvilág-szindrómát erősítette, hogy Elad összefutott egy (neki) ismerős párral, akik ugyanabban kibucban laktak annak idején, ahol a bátyja is. A menyasszonynak tulajdonképpen egyáltalán be se mutatkoztunk, de mivel távolabbról nézve se volt egy kicsit se kedves, inkább kötelességszerűen tette a dolgát, nem is bántuk olyan nagyon. Amíg az uram beszélgetett az ismerősökkel, addig is tovább ittam. Meg kiválasztottam a főétel halat, lazacot, hiszen Deniszt enni mégsem vinne rá a lélek, Némót se ennék szívesen, a harmadik opciót pedig egyszerűen nem értettem. Vártuk, hogy vége legyen a főételeknek, mert olyan remek desszerteket szoktak hozni az esküvőkön, amiket bűn kihagyni. Kivártuk, és kiderült, hogy most kivételesen nem lett volna olyan nagy bűn. Azt hiszem, akkor indultunk el, amikor a szaxofonos azt játszotta, hogy “millió millió millió rózsaszál”.
Életem egyik legszürreálisabb élménye volt. A karakterek, az öltözékek, az ételek, a zene, minden arra utalt, hogy belecsöppentünk abba a bizonyos jugoszláv filmbe. Csak azt nem értettem, hogy miért nincsenek a libák az udvaron. Lehet, hogy mire odaértünk, már elmentek aludni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: