Meghalt egy néni

Meghalt egy néni az éjjel. Nyolcvan fölött volt, Marokkóból∗ származott, remekül beszélt olaszul, úgy főzött, mint senki más, bár ő maga egy betegség miatt már évtizedek óta nem érzett ízeket. Utoljára a kórházban láttam, felhúztam neki a zokniját, mert fázott a lába, és egyedül már nem tudott zoknit húzni. Azelőtt két héttel még együtt ebédeltünk egy jó olasz étteremben a születésnapján. Fontos volt, hogy olasz legyen az étterem annak ellenére, hogy nem érzett ízeket. Az ételeket aszerint választotta ki, hogy milyen az állaguk, kellemes-e enni őket vagy nem. Csinosan volt felöltözve, jobban nézett ki, mint bárki más a vele ünneplők közül.

Meghalt egy néni, a férjem nagybátyjának a felesége. A nagybácsi már a nyáron meghalt.

A nagybácsi az emeletes temetőbe került. Az emeletes temető egy egészen fura találmány, egy épület, amiben fakkok vannak a testeknek. Mint a japán munkásszálló fiókjai, vagy az amerikai filmekben, amikor kihúzzák az embert, hogy a nyomozó meg tudja nézni. Olyan fiókok, csak nagyobbak. És most megyek a néni temetésére, aki szintén egy ilyen fiókba fog kerülni.

A temetésre nem kell kiöltözni, nem kell feketében menni, még normális ruhában sem kötelező menni. Az izraeliek mennek papucsban, melegítőben, vagy akár edzőruhában is temetésre. Nem az a lényeg, hogy hogy nézel ki, vagy hogy ki mit mond arról, hogy hogy nézel ki. Az a lényeg, hogy ott legyél. Nem annak a kedvéért, aki elment, neki már mindegy. Annak a kedvéért mész, aki maradt.

Sokszor megyek olyan ember temetésére, akit nem ismertem. Ismerem viszont a gyászolót, aki a barátom, családtagom, edzőtársam. Neki fontos, hogy sokan ott legyünk, és vele legyünk.

Meghalt egy néni az éjjel, és délután fél négykor már temetik is. Nem tartogatják hetekig, nincs várakozás Józsi bácsira, aki csak a jövő héten ér rá. Meghalt, elment, ennyi volt. Nem fognak kijárni a sírjához minden ünnepen, szülinapon, minden adandó alkalommal. Évente egyszer, talán kétszer kimennek, tesznek egy követ a kőre, otthon gyertyát gyújtanak.

A temetés után egy hétig gyászol a család és a barátok együtt.  A temetés után megyünk a sivára. A siva vigasztalja azt, aki maradt. Odamegyünk, beszélgetünk, viszünk kaját, innivalót, sztorikat mesélnek arról, hogy milyen volt ő, mit csinált. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy a körülöttem élő emberekkel többet fogok beszélgetni, hiszen tiszta hülyeség, hogy mindig csak a temetésen tudom meg, hogy valakinek az apukája mondjuk kiváló operaénekes volt. Aztán persze nem beszélgetek többet senkivel azután sem.

A sivára néha rabbi is jön, hogy a gyászolók együtt imádkozzanak. De a nem vallásos családokban, ahova nem jön rabbi, ahol nem viselik egy hétig a vagdosott ruhát, ahol akár egy néni rabbi temet, ott is van siva, ott is együtt vagyunk, ott is azonnal temetnek. Esetleg másnap. És mindenki el tud jönni munkából, megoldja, átszervezi,  megérti.

A ház mellett kint vannak a fekete keretes papírok, amin látod, ki halt meg, hova mehetsz találkozni a szeretteivel. Jön egy telefonhívás, vagy egy üzenet a WhatsApp csoportba, és átszervezed a napod és mész. A ház ajtaja nyitva van végig a siva alatt, mindenkit várnak.

A zsidó vallás egyértelmű szabályokat ad az élet nagy eseményeire, és ezek a nem vallásos emberek számára is egyértelműek. A beteget meglátogatjuk. A temetésen a gyászoló mellett vagyunk. Az esküvőknek együtt örülünk. Az újszülött gyerekeket pár napos korukban már mindenki láthatja.

Az élet nagy eseményei nem titokban zajlanak. A fontos dolgaim a környezetemnek is fontosak. A jeruzsálemi templomba a gyászolók külön kapun mentek be, hogy mindenki lássa, hogy gyászolnak. A zsinagógában együtt mondja az ámeneket a gyászolóval a kádisban az egész közösség. Erre a pár percre még az is csendben marad, aki egyébként az egész napot végigdumálja. A gyászt nem kell egyedül csinálnod.

Az éjjel meghalt egy néni. Megyek, megölelem a gyerekeit, velük leszek egy kicsit, aztán az élet megy tovább.

∗Líbiából. Bocsánat.