Mi a baj a terrorizmussal?

2014 nyarán, azalatt az ötvennapos, háborúnak nem nevezett hadművelet alatt értettem meg, hogy mi az a terrorizmus. Amikor az a nagyon sok rakéta esett az égből. Addig is sokat hallottam, olvastam róla, de emlékszem a pillanatra, amikor leesett, mit is jelent. Nem az első óvóhelyre sietés volt az. Nem is az az alkalom, amikor először húztam magamra a vasszoba ajtaját, majd hatalmas csattanással a vasablakát is, majd szerencsétlenül totyogtam a kis szoba közepén, hogy amúgy ilyenkor mit kell csinálni, mi a biztonságosabb vajon, leülni, esetleg egyenesen a földre feküdni?

Akkor értettem meg, hogy mi a terrorizmus, amikor egy buszon utaztam, megszólalt a sziréna, a busz megállt, az utasok leszálltak, és a mindenki által ismert instrukciók szerint megpróbáltunk bemenni a legközelebbi házba. A háznak zárva volt a kapuja, úgyhogy csak ott álltunk a perem alatt, megvártuk a bummokat, majd visszaszálltunk a buszra és utaztunk tovább. Nem történt semmi, és az egész csak pár percig tartott, de akkor és ott szíven ütött, hogy nekem, mint a konfliktusban részt nem vevő félnek ugyanolyan esélyem van itt meghalni, mint egy izraelinek egy épp itt levő arabnak, vagy a palesztin ügyért harcoló külföldi Amnesty-aktivistának, mert a rakéta nem válogat.

Azóta már deklaráltan hosszútávra Izraelbe költöztem egy olyan Magyarországról, ahol már legalább két generáció óta az emberek nem láttak háborút, nem bujkáltak óvóhelyeken és nem hallgattak robbanásokat. Hát hülye vagyok én? – kérdezem néha magamtól.

Ez egy híradás az öbölháború idejéből. Amikor a férjem gyerek volt, meg kellett tanulnia, hogyan kell a gázálarcot használni, és egy ragasztószalagokkal légmentesíteni próbált szobában kuporgott az egész család, ahogy itt a felvételen is látszik.

Most egy kis populista leegyszerűsítéssel fogok élni, amiért előre is bocsi. Gyerekkoromban néhány évig éltem egy olyan országban, amit egy idegen hatalom katonai megszállás alatt tartott. Egy igazi, ezeréves államiságára büszke országban. Még mielőtt a megszálló hatalom kivonult volna, az ország rendszert változtatott. Ezt megelőzte egy csomó csendes, földalatti ellenzéki munka, és egy komoly tárgyalássorozat. Egyetlen olyan emlékem sincs, hogy valaki szovjet katonák hátába kést szurkált volna. Mások voltak az eszközök.

Az erőszak minden esetben drasztikus és végső eszköz. Párkapcsolatban, gyereknevelésben, akkor, ha valaki az utcán a lábadra lépett, bármikor. Az erőszakra nehéz békés választ adni. Amikor a játék már vérre megy, onnan nem lehet visszalépni egy lépcsőfokot, és kevésbé drasztikus eszközökhöz nyúlni. Mert, mondom, az erőszak, mint leginkább drasztikus és végső eszköz előtt még számtalan egyéb eszköz létezik. Olyan nincs, hogy hát megpróbálom lerobbantani a fejed, aztán majd ha nem sikerül, tárgyaljunk, jó? Egy nagyon komoly baj a terrorizmussal, hogy rendkívül beszűkíti a további lehetőségeket.

A terrorizmust évtizedek óta támogatják és bátorítják olyan politikai vezetők, akik maguk nyilván szeretnek biztonságban élni, viszont mások életét szívesen feláldozzák a legfontosabb politikai cél, a szent cél érdekében. A szent cél azonban nem valósul meg a terror eszköze által. És ezt a vezetők nagyon jól tudják. Tisztában vannak azzal, hogy akárhány lelkes aktivistát feláldozhatnak, ezért cserébe nem fogják megkapni, amit ország-világ előtt követelnek. És mégis folytatják, mégis tovább bátorítják a lelkes aktivistákat, hogy őrült dolgokat kövessenek el. Semmilyen bizonyítékom nincs arra, hogy ezeknek a lelketlen vezetöknek jó az, ha őrült dolgok elkövetésére bírják rá az embereket úgy, hogy a szent cél elérésére semmilyen esélyük nincs ezáltal, mégis hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nekik, és személyesen nekik ez valamilyen módon elég sok hasznot hajt. Ez az egyik komoly bajom a terrorizmussal (azon kívül, hogy tök félelmetes, légyszi ne csináljátok már): hogy felhasznál bárkit annak érdekében, hogy a politikai vezetésnek jó legyen, bármi áron. Úgy is, ha előre tudják, hogy semmit nem érnek el vele.

Milyen politikai vezető az olyan, aki kődobálókat küld tankok ellen, aki gyerekeket küld fel a tetőkre rakéták ellen, aki tudja, hogy a világ egyik legjobb hadserege ellen semmi esélye nincs, aki tudja, hogy a késes támadót le fogják lőni, hogy az öngyilkos merénylő darabokra fog szakadni, mégis folytatja, mégis a halált (mármint másokét, nem a sajátját) választja, embereket tesz tönkre, pusztítást hoz pénzért cserébe? Mert az erőszakra, gyújtogatásra, lopás és gyilkolás szándékára bizony nem buksisimogatás a válasz. A legtöbb esetben erőszak a válasz, csakhogy egy sokkal jobban védett, felszerelt, kiképzett, minden szempontból profibb oldalról. Ez a másik bajom a terrorizmussal, esélyteleneket küld meghalni, teszi ki őket a válaszcsapásoknak teljesen feleslegesen. Elküldi a saját embereit meghalni, aztán az ő arcukkal kampányol az ügyéért.

És, ahogy már írtam, a rakéta nem válogat. Idős, fiatal, kisgyerek, neki mindegy, kire esik.  Az izraeli araboknak ugyanúgy óvóhelyre kell menniük, amikor megszólal a sziréna. Az ő életük ugyanúgy veszélyben van. Állatok ugyanúgy megsérülnek, elpusztulnak, pedig ők aztán végképp semmiről nem tehetnek. Ez is az egyik bajom a terrorizmussal, mindegy neki, kié, csak vér legyen.

A terrorizmusnak semmi köze nincs ahhoz, aminek az érdekében állítólag elkövetik. A cél nem szentesíti az eszközt, azért sem, mert az eszköz nem vezet el a célhoz. És ne mondja senki, hogy nem áll másmilyen eszköz rendelkezésre, mert ez egy ordas nagy hazugság. Ne mondja azt sem, hogy dehát a másik kezdte, mert óvodás eszközökkel nem szokás felnőtt problémákat megoldani. A hétköznapi emberek belehajszolása abba, hogy mártírokká akarjanak válni, a politikusok egyik legmocskosabb eszköze. A fennálló háborús rend minél tovább nyújtása gazdagodás céljából undorító, aljas és cinikus dolog. Izraelben a legkisebb gyerekek is pontosan tudják, hogy mit kell csinálni, ha meghallják a szirénát. Minden civil és minden katona élete a legfontosabb a világon. A terrorizmus szerint a halál a legfontosabb.

Aki mindezek ellenére azt gondolja, hogy az Izrael elleni terrortámadásokat igenis folytatni kell, annak azt javaslom, szerezzen valahonnan egy kis józan észt magának. (Antiszemitizmus ellen tudtommal sajnos nincs orvosság, az vagy elmúlik, vagy nem.) A terror nem lehet az egyetlen eszköz egy politikai kérdés megoldására. Ennyire nem lehetünk primitívek. Vagyis légyszi, ne legyünk már.