Herzl Haliwa felkiált, és felrántja a fejét a párnáról. Nagyon gyorsan magához tér, ahogy ez lenni szokott, majd tovább fekszik, csendesen ki-belélegezve. Próbálja megnyugtatni hangosan verő szívét, és hagyja, hogy a mellette fekvő test a másik oldalára forduljon, és visszazuhanjon kora reggeli mély álmába. Amikor megbizonyosodik arról, hogy Anna von Akárki, nem emlékezett pontosan a nevére, visszaaludt, lassan felkel az ágyról. Úgy veszi fel a nadrágját, mintha harisnyát húzna fel, lassan, türelmesen, hang nélkül, először a jobb lábára, aztán a bal lábára, közben fogja a fém övcsatját, hogy ne csapjon zajt. A cipzárját nem húzza fel. Miután becsatolja az övet, belebújik az ingébe, és kezébe veszi a cipőjét. Lábujjhegyen az ajtóhoz oson, óvatosan lenyomja a kilincset, vet egy utolsó pillantást Hogyishívjákra, a csinos német önkéntesre, és elhagyja a szobát.
Még korán van, üres a kis szálló folyosója, pont, ahogy várta. Amikor a szobától biztonságos távolságba ér felveszi a cipőjét, felhúzza a sliccét, begombolja az ingét és lemegy a recepcióra. Ugyanaz az alkalmazott ül a pult mögött, akinél néhány órája bejelentkeztek von Akárkivel. Elsétál a pult előtt, a recepciós előzékenyen mosolyog, és angolul köszön: Good morning, Sir. A recepciós korábbi ellenséges viselkedéséből nem maradt semmi. A bejelentkezéskor gyanúsan méregette őt, arabul köszöntötte és követelte, hogy fizessenek előre a szobáért. Most nem ismeri meg, talán helyinek, vagy turistának hiszi. Haliwát ez egyáltalán nem lepi meg. Good morning to you, too, köszön ő is angolul, és lenyeli a szavakat, amik felfednék az akcentusát. Aztán kilép az utcára, Jeruzsálem óvárosában a zsidó negyed utcájára.
A nap még csak most kel fel, a fény odakint kékes színű. Eléri a hajnali hideg, majd végigfut a gerincén. Összedörzsöli a kezét, és gyors léptekkel elindul. Próbál visszaemlékezni, hogy hogyan is jut ki a lehető leggyorsabban erről a helyről, ami most valahogy olyan fenyegetőnek tűnik.
Fogalma sincs, hogy merre megy. Tegnap éjjel még ő volt a tapasztalt helyi, aki a biztonságos kelet-jeruzsálemi, arab Sheikh Jarrah-i pubból az Óváros szállójába vezette a német látogatót. Szerencsét próbál, emlékezteti magát, hogy nyugat felé kell mennie, távolodva a felkelő naptól, és a biztonságosabb, szélesebb utakat kell keresnie. Bár még korai a péntek reggel, az ősrégi ajtók mögötti rejtett kis udvarokból már kihallatszik a konyhai edények csörgése, a dohányosok első reggeli torokköszörülése, gyereksírás, vécéöblítés hangja. Meggyorsítja a lépteit. Ki kell jutnia innen, mielőtt valaki meglátja. Eredménytelenül próbál összeszedni valamit abból az önbizalomból, ami még megvolt, amikor ideérkezett. Habozva jobbra fordul.
Már majdnem fut. Néhány bolt már kinyitott, ezek előtt még gyorsabban halad el. Főleg pékségek, a friss, meleg kenyér illata megüti az orrát. Hangokat hall a háta mögül. Megijed, és hátrapillantva látja, hogy csak egy csapat feketébe öltözött jeshiva-tanuló az, akik bár gyorsan mennek, de nem olyan gyorsan, mint ő. El kell tűnnie előlük. Végülis könnyű célpont. És nem akarja, hogy megtalálják. Már látja az Óváros kijáratát.
Ha futna, csak még gyanúsabb lenne, tehát inkább csak nagyon gyorsan megy. Reméli, hogy a Jaffa kapu az, amit maga előtt lát. Mindegy is, gyorsan halad abba az irányba, ahhoz a nagy kapuhoz, a kijárathoz, el innen.
Édes megkönnyebbülés. Most már lassan sétál, nyugodtan, tudván, hogy az izraeli határőrséget maga mögött hagyta. Ő az egyetlen ember, aki úgy tud ebben az órában kijönni az Óvárosból, hogy a rendőröknek eszébe se jut kérdéseket feltenni neki. Most már emlékszik a tegnap esti hódításra. Kiveszi a doboz cigarettát a nadrágzsebéből és rágyújt. A reggeli első slukk megtölti a tüdejét. Elégedetten mosolyog annak ellenére, hogy már utálja az Imperial ízét.
Mennyire jólesik most az utcájában, az Ussishkinen menni! A hétvégi újság már biztosan az ajtó előtt várja. Kettesével veszi a lépcsőfokokat, aztán a fölbe gyökerezik a lába. Noga ül ott, háttal a lakás ajtajának dőlve. A lány ránéz, szemei vörösek és duzzadtak. A szívéből az összes öröm egy pillanat alatt elillan.
-Szia – köszön a lánynak, és lehajol, hogy megsimogassa a haját, de ő dühösen ellöki a kezét.
-Ne érj hozzám, te szemét! – mondja, és feláll.
-Hé – szól hozzá kedves hangon, – meg tudom magyarázni.
Lehet, hogy a lány egész éjjel ott ült, valamilyen bizonyítékra várva. Könnyek között kel fel és indul el.
-Szemét, te szemét – motyogja.
Utánaszalad lefelé a lépcsőn, megpróbálja elkapni a karját, de ő nem hagyja.
-Hé, Noga, hiszen tudod, hogy szeretlek! – de a lány kirohan az épületből.
Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Hiszen tényleg szereti. Csak őt szereti. Már két éve vannak együtt. Egy jogi cég gyakornokai voltak mindketten, amikor találkoztak. Mindenki tudta, különösen a titkárnők, az első perctől kezdve, hogy őket egymásnak teremtették. És valóban így volt. Nem hagyhatja elmenni. Bármit megtenne érte. Utánaszalad az autóig, bizonygatva, hogy mennyire szereti.
-Te szemét – Noga beszáll a kocsiba. El tudád mondani, hogy hol voltál mostanáig?
Haliwa nem mond semmit. Noga bezárja az ajtót és elhajt.
El kell mondania neki az igazat. Két év eltelt, itt az idő, tudnia kell. De van arra bármi esély, hogy hinni fog neki? Lefekszik az ágyába, minden örvénylik. Sok arakot ivott meg az éjjel, előtte pedig megittak egy üveg bort Nogával a vacsorához. Tudja, hogy nem szabadott volna kevernie az alkoholt. De éjfél után semmi mást nem bír meginni, csak az arakot. Kínzó a fejfájás. Tudja, hogy egy szemet se lesz képes aludni. Szóval pontosan mint mondjon neki, mit fog neki mondani? Természetesen az igazat, semmi mást, de pontosan hol kezdje? Talán az itt és mosttal, talán a végén, azzal, hogy arabbá változik minden egyes éjfélkor, akárcsak Hamupipőke. Na jó, nem pont úgy, de így érthető. Igen, és Noga nem fog kételkedni, hiszen olyan hiszékeny.
Vagy talán kezdje az elején. Kezdje azzal a Rosh haShanával, zsidó újévvel, amikor megszületett, harmincvalahány évvel ezelőtt. Vagy az azt megelőző Rosh haShanával, a háború előttivel. Az anyjával fogja kezdeni, azzal a jámbor, gyermektelen asszonnyal, aki akkor nagyjából negyven éves volt, és nagyon szeretett volna gyereket. Imádkozott a Siratófalnál, azon a helyen, amit a zsidók a legjobban tisztelnek, könyörgött egy fiúért, még akkor is, ha az a fiú félig arab lesz. Mit mondjon Nogának, hogy az ima meghallgattatott, és ő így minden éjfélkor arabbá változik? Mi az esélye, hogy elhiszi majd? És ha el is hiszi, arra mennyi esély van, hogy így is szeretni fogja? Hiszen pont azért nem mondta el neki az igazat, mert annyira szereti a lányt. Attól fél, hogy ha megtudja, elhagyja.
Éjfélkor teljesen megváltozik. Nem tudja megmagyarázni. Vele kell lenned akkor, hogy megértsd. De biztosan tudja, hogy minden éjfélkor egy másik emberré válik, másféle érzésekkel, másféle félelmekkel, másféle reményekkel. Az egyetlen egyértemlű külső jel a nyelv. Éjféltől hajnalig szinte egy szót se tud héberül, csak azt, hogy rendben, sékel, és hogy útlezárás. Ezeket is csak azért, mert az arabok is sajátjukként használják őket.
A telefon kegyetlen búgó hangja cseng a fülébe. Ötpercenként hívja Nogát tudva, hogy úgysem veszi fel. El kell mennie hozzá. De mit fog mondani, mit fog neki válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy „Meg tudod mondani, hol voltál tegnap éjjel?” Tulajdonképpen két éve vannak együtt, de sosem töltötték együtt az éjszakát. Két éve együtt vannak egész nap, nappal teljes erőből szeretik egymást, de eddig mindig talált kifogást, hogy eltűnhessen, elillanhasson, felszívódjon éjfél előtt.
Arról természetesen nem fog mesélni, hogy az éjszakát egy palesztinbarát német turista társaságában töltötte, akinek a nevét már el is felejtette. Azt sem fogja elárulni, hogy mit szoktak csinálni a barátaival, amikor a megszállás elleni tiltakozást és akciókat tervezgetik. Éjfél és hajnal között mindig leginkább egy arab lányt szeretne találni, hogy teljesen elfelejthesse Nogát, de arab lányokat nem lehet olyankor találni. Amikor nagy ritkán szerencséje van, akkor európai önkéntes lányokba botlik, akik odavannak a politikai nézeteiért.
Nem egy öreg arabbá változik, hanem egy büszke művésszé, aki be nem tenné a lábát Nyugat-Jeruzsálembe, zsidó területre, mert nem akarja elviselni azt a megaláztatást, amit az oda való belépés megkövetel. Természetesen nem fizikailag változik meg, de nagyon jól tudja, hogy egy másik ember lesz belőle. Mások is észreveszik ezt, ebben is biztos. Napfelkelte előtt az izraeli határőrség gyakran állítja meg, amikor hazafelé tart az Ussishkin utcába. Ez valami más miatt van, talán valami szag lehet, talán félelem. Éjfél és hajnal között több pillantást kap. Tudja és érzi, hogy így van. Érzi a pillantásokban a gyűlöletet és a gyanakvást.
De szereti Nogát. Össze sem lehet őt hasonlítani azokkal a külföldi lányokkal, akik néhány havonta egyszer keresztezik az útját. Nem készült fel a szakításra, nem most. El kell neki mondania. Biztosan meg fogja érteni. Még egyszer megpróbál telefonálni, feleslegesen.
Aznap este elmegy a lányhoz. A lakótársa nyit ajtót. Noga arcát a párnáiba fúrva fekszik az ágyán, feje betakarva a takarójával. Leonard Cohen énekel hangosan. Haliwa kicsit lehalkítja a zenét és leül mellé az ágyra. Noga megragadja a takarót és még jobban a fejére húzza.
-Eljött az ideje, hogy megtudd az igazat – mondja neki, közben simogatja a takarónak azt a részét, ami alatt a lány fejét sejti.
-Figyelj! – kezdi. – Először is azt akarom, hogy tudd, szeretlek. Csak téged. És azért jöttem, hogy megadjam neked a magyarázatot, amit megérdemelsz. Tudom, hogy nevetségesen fog hangzani, amit most mondok, de én félig arab vagyok.
Amikor kimondja az utolsó szavakat, már látja, hogy a lány teste remeg. Kitalálja, azért, mert nevet. Mennyire szereti őt, a lány humora mindig nagyon vonzotta. A lány is vele maradt annak ellenére, hogy két évig együtt lenni és sosem aludni együtt nem könnyű.
Mesél neki azokról a Rosh haShana és Jom Kippur közötti napokról, az édesanyjáról és imájáról. Mesél a gyerekkoráról, amikor rettegve riadt fel éjszaka, valahogy másnak érezte magát, emlékezett, hogy egy másik nyelven álmodott, amit éjszaka megértett, de reggelre teljesen elfelejtett. Elmondja, hogy az édesanyja hogyan próbálta elnyomni benne ezeket az érzéseket, mindenféle furcsa történeteket kitalálva. Elvitte őt rabbikhoz, vajákosokhoz, még arab lelkészekhez is, hogy elvigyék felőle az Ártó Szemet. Semmi nem segített. A kirekesztettség, háború és menekülés álmai. Nem ismerte a gyökereit.
Noga most már kevésbé szorította a takarót. Úgy gondolta, a lány most figyel rá, néha felnevet, szuszog, de az arca még a párnák között van, a takaró alatt. Elmeséli neki, az édesanyja hogyan szoktatta rá, hogy éjfél előtt elaludjon, és hajnal után ébredjen. Sosem engedte el nyári táborokba a többi gyerekkel, sosem mehetett el osztálykirándulásra, és azt is megakadályozta, hogy mint egyedüli, félárva gyereknek, be kelljen vonulnia, pedig harcoló egységnél szolgálhatott volna.
Noga megfordul, lehúzza a takarót a fejéről, hátradől a párnákra. A szemei vörösek, dagadtak. Előrehajol, elvesz egy zsebkendőt az éjjeliszekrényről és kifújja az orrát. A történet szórakoztatja. Ismeri Herzl történetmesélő képességét, és utálja, hogy a trükkjei mindig működnek rajta.
-Á, és bajuszod is van éjszakánként? – kérdezi nevetve.
-Nem – hangzik a válasz –, a változás belső. De amikor kicsi voltam, felfedeztem valami érdekeset. Amikor éjjel felkeltem pisilni, nehezebb lett ott lenn, egy kicsit nagyobb, mint nappal.
Noga most hangosan felnevet. És még hangosabb lesz a nevetése, amikor meglátja Herzl arcát, aki megpróbál nagyon komolynak tűnni.
-Tudtam, hogy hinni fogsz nekem – folytatja Herzl. – De ha velem akarsz maradni, akkor tényleg el kell hinned. Ma éjjel itt maradok veleeed – énekli.
-Oké, Ahmed – válaszolja a lány ismét nevetve.
Noga lassan belefárad a játékba. Könyörög, hogy hagyják abba. Végre együtt töltenek egy éjszakát, és Herzl ragaszkodik ehhez a hülyeséghez. A fiú egy szavát sem érti, próbál angolul beszélgetni, de Noga ettől furcsán érzi magát. Herzl angolul megígéri, hogy elviszi az egyik éjszakai helyére, úgyhogy Noga felöltözik. Elsétálnak a Rashbag utcán to Gaza út felé, és taxira várnak a buszmegállóban. Amikor az első taxi megáll, Herzl angolul mondja a sofőrnek, hogy „köszönjük, nem”. Noga nem érti. Elmagyarázza neki, hogy ez a vállalat nem alkalmaz arab sofőröket, ezért úgy döntött, bojkottálja a céget. A végén angolul káromkodik, szidja ezeket a fasisztákat, akik emberi lényeket gyűlölnek. Aztán elindulnak Kelet-Jeruzsálem felé, a város arab részébe, ahol kedves zsidó lányoknak semmi keresnivalójuk nincs.
Herzl igazán kényelmetlenül érzi magát attól, hogy idehozott egy izraeli zsidó lányt. Bár a törzsvendégek között több radikális zsidó lány is van Ta’ayoushból, őket megveti, és azt gondolja, hogy az aktivisták motivációi inkább Izrael belső konfliktusaiból fakadnak, és nem helyesek. Nekik megvan a saját bajuk.
Nincs más választása, mint hogy bemutassa Nogát a Polgári Jogok Egyesülete egyik ügyvédjének. Noga bólint, amikor Herzl előadja a fedősztorijukat, és akkor is bólogat, amikor azt szeretné, hogy a fiú hagyja már abba, bár azt érzi, hogy ez a módja annak, hogy Herzl megkérje a kezét. Biztos abban, hogy ma éjjel meg fog történni. Lehet, hogy a múlt éjjel is a játszma része volt. Herzl mindig is furcsa volt egy kicsit.
Amikor Herzl távozáskor kinyitja az ajtót, Noga biztos abban, hogy az összes barátja ott fog kint állni, és azt kiáltják: „Meglepetés!” De semmi nem történik. Megy emögött a férfi mögött, aki úgy beszél arabul, mintha az anyatejjel szívta volna magába, üdvözöl embereket és kezeket ráz jobbról és balról. Amikor megölel néhány teljesen arabnak látszó fiatalembert, Noga rábámul. Valami tényleg megváltozott. Abban nem, ahogyan kinéz, de minden másban igen. Élénk beszélgetés kezdődik egy olyan nyelven, amit a lány nem ért. Hallja, hogy „Gázát” és „Ramallahot” emlegetik. Elveszettnek érzi magát, nézi a szerelmét, próbál visszaemlékezni, milyen volt egy órával ezelőtt, de csak egy embert lát, aki arakot iszik és cigarettát szív, amit máskor sohasem látott tőle. Egyáltalán nem néz Nogára, szándékosan figyelmen kívül hagyja. Amikor véletlenül találkozik a tekintetük, a fiú gyanakodva és ellenségesen gyorsan másfelé néz. Noga egyetlen percig sem akar tovább maradni, de nem akarja félbeszakítani a társalgást. Ki tudja, mit szólnának hozzá?
Nem maradnak nagyon sokáig, talán csak másfél óráig. Csókok és ölelések közepette a fiú otthagyja a barátait, és taxiba szállnak Sheikh Jarrahban. A lakás felé vezető úton mindketten csendben hallgatnak. A szomszéd kutyája hisztérikusan ugat, Herzl arabul káromkodik. Előveszi a kulcsait és kinyit egy szekrényt, tele arab könyvekkel. Kiválaszt egyet, leül és elkezd olvasni.
-Nos – kezdi Noga most angolul, és a hangja egy kicsit remeg, – a Hamasz tagja vagy, vagy ilyesmi?
-Hogy képzeled? – majdnem elkezdi szidni a lányt, hiszen megsértette, tudja, hogy egy zsidó lány számára a Hamasz egyenlő a terrorizmussal.
-Népi front – válaszolja.
A könyvet olvassa, amíg el nem alszik. Noga a kanapén marad, biztonságos távolságban. Egész éjjel le sem hunyja a szemét, inkább nézi, ahogy a fiú alszik. Még álmában is más. Felébred, megrémül a napsütéstől, körülnéz, és látja, hogy biztonságban van. Noga szeretettel nézi. Rámosolyog.
-Jó reggelt, drágám – mondja a fiú. Noga nyugodtnak látszik, itt az az ember, akit olyan jól ismer.
-Nos? – kérdezi Noga.
-Igen, szívem?
-Mi lesz ezzel az egész arab dologgal?
-Ha engem kérdezel – válaszolja Herzl úton a fürdőszoba felé – tőlem mind kimehet a kéményen.
A magyar fordítás Vivian Eden eredeti héberről való angol fordítása alapján készült.
http://www.wordswithoutborders.org/article/cinderella
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: