Voltunk Magyarországon majdnem három hetet. Kicsit féltem tőle, mert a múltkori hat nap pont egy nappal hosszabb volt, mint amennyi pont jólesett, a három hét meg jóval több, mint a hat nap. Dehát esküvőre mentünk, ráadásul kettőre is, és mind a kettő a sajátunk volt, tehát nem volt apelláta. Összekötöttük az esküvőket egy jó kis edzőtáborral is. Elad első karate tábora volt, és még mindig nem kezdett el karatézni.
A fanyalgás előtt kezdjük azzal, hogy az esküvők fantasztikusan jól sikerültek. Nagyon-nagyon szép volt minden, rengetegen segítettek önzetlenül, és borzasztó hálás vagyok a szüleimnek, barátaimnak, rabbinak és mindenkinek, aki része volt a nagy napoknak. De erről majd később, most fanyalgás van.
Sokminden feltűnik Magyarországgal kapcsolatban, amikor hosszabb ideig távol vagy, aztán hirtelen hazamész. Nekem (nem most, egy másik alkalommal) az tűnt fel először, hogy borzasztóan frusztráltak az emberek. A frusztráltságuk miatt pedig arrogánsak, sőt agresszívak lesznek. Valamint mindent, de mindent magukra vesznek. Ha valaki rálép a lábadra a buszon, és udvariasan megkéred, hogy hagyja abba, akkor ő van megsértődve.
Egy másik, nagyon feltűnő dolog, hogy ha nem olyan helyekre mész be, amik jobb minőséget képviselnek az átlagnál (étterem, szálláshely, cipőbolt, stb), akkor az alkalmazottak kertelés nélkül a tudtodra adják, hogy utálnak ott dolgozni, és semmi kedvük téged kiszolgálni. Esetenként sértődött arcot vágnak, nem köszönnek vissza, dobálják az árut stb. Elmondják, hogy már hány és hány órája bent vannak a munkahelyükön, ezért a záróra előtt jóval elkezdenek zárni. Nem beszélnek idegen nyelveket, és amikor az mégiscsak jól jönne, akkor megsértődnek.
Persze van rengeteg sok üdítő kivétel. A cipész házaspár, aki annyi profizmussal és szeretettel pofozta helyre a náluk vett, általuk varrt csizmámat. A kis vidéki város étterme, ahol a választék és a kiszolgálás meglepően menő. De hogy tényleg tömegcikket is említsek, a pláza nagy ruhaboltjában a magas lány, aki látja, hogy sehogysem érem el a felső polcot, ezért magától odajön és segít.
Izraelhez képest Magyarország megdöbbentően olcsó. Átszámoltuk, mennyibe került a vacsora a belvárosi, tényleg jó helyen, vagy mennyit költöttünk az óriási sportáruházban úgy, hogy egy csomó mindent vettünk, és aztán mindkét helyre visszamentünk még egyszer. Az a baj, hogy a Magyarországon élő magyarok legeslegnagyobb része ezt nyilvánvalóan nem engedheti meg magának, vagyis olyan helyekre jár, ahol frusztrált emberek szolgálják ki, akik éreztetik vele, hogy ő ott zavar, és ettől nem lesz senki boldogabb.
Az autókölcsönzőben az egyik alkalmazott félszavakkal válaszolgat a valószínűleg indiai ügyfélnek. Mintha sajnálná tőle az információt. Feltűnően goromba, amit az ügyfelek is észrevesznek, hiába nem értik, hogy éppen róluk mond valamit magyarul. Nehéz élete lehet annak, aki Budapesten belvárosi autókölcsönzőnél dolgozik, és ennyire utálja a külföldieket.
Egyébként meg miért mondja azt a szupermarket biztonsági őre, hogy “mozogjunk, mozogjunk!!” amikor megkérdezem, hogy mikor zárnak? Értem én, hogy tíz perc múlva zárnak, de nem arra voltam kíváncsi, hogy a testmozgás milyen jó.
(akik fanyalognának a fanyalgásomra: azért az őrt kérdezem, mert nem látom kiírva a nyitvatartási időt, viszont az őr az ajtóban áll, és minden betérővel élénken kommunikál)
Egy másik dolog, ami nagyon feltűnő, az az emberek közötti kommunikáció, pontosabban ennek a hiánya. Lehet, hogy csak azokban a közegekben, ahol én felnőttem, és ahol mostanában is többet fordulok elő, de egyszerűen nem divat kimondani, amit gondolsz, ami érzel. A másik háta mögött oké, de a szemébe nem. Nem tudjuk a konfliktusokat kezelni, azért is, mert sosem tanultuk meg egyáltalán kimondani, hogy mit gondolunk és mit szeretnénk. Nem szólunk, hogy késünk, vagy egyáltalán nem is jövünk, mert az olyan kellemetlen. Aki őszintén, nyíltan beszél, annak pedig önvédelmi reflexből nem hiszünk.
Van egy jótanács, ami közhely azoknak a körében, akik Magyarországról külföldre költöznek: kerüld el a magyarok társaságát! Nemcsak azért, mert ha csak magyarokkal vagy, akkor sosem fogod megtanulni a nyelvet, és nem fogsz olyan kapcsolatokat építeni, amik szükségesek a karrieredhez stb, hanem azért is, mert a mentalitásunkat visszük magunkkal külföldre is. A jót is, de a rosszat is. Kis közösségeket építünk, egymást figyeljük, pletykálunk, keresztbe is teszünk, ha tudunk. Ugyanúgy írjuk az értelmetlen, buta, agresszív Facebook-kommenteket, mintha otthon lennénk.
Mondom ezt úgy, hogy rengeteg jó tapasztalatom van izraeli magyarokkal való kapcsolattartás szempontjából, sok segítséget kaptam, de ez a megmarad-a-magyar-mentalitás dolog sajnos zavaróan igaz.
Pár hónapja írtam egy posztot arról, hogy hogyan vezetnek az izraeliek. Most volt alkalmam magamhoz képest sokat vezetni Magyarországon. Erről nem írok külön posztot, csak annyit, hogy sokszor nagyon megdöbbentem. Amikor elrontottam egy besorolást, és kértem, hogy engedjenek be a mellettem levő sávba, a mellettem elhajtó férfiak rám sem néztek. Egyet kivéve, aki átkiabált, hogy “maradj otthon!….”, és szerencsére a többit nem értettem. (A hibákat nem toleráljuk, hanem megtoroljuk. Haza akarok menni!) Előfordult, hogy a gyorsítósávból nem engedtek be a külső sávba, pedig a belső üres volt. Meg kellett állnom az autópályán, és megvárni, hogy szinte teljesen üres legyen a pálya, és fel tudjak gyorsítani. Egy parkolóba kanyarodtam be, előttem biciklis kacsázott, gyalogosok mászkáltak, nem messze a zebra, és a mögöttem levő autóból a hölgy türelmetlenül dudál és mutogat, hogy menjek már. Ha megyek, elütök valakit… És még számtalan hasonló szituációnak voltam tanúja, amiből az látszik, hogy a másikra való oda nem figyelés, az arrogancia, sőt a rosszindulat odáig is képes elmenni, hogy a közlekedés másik szereplőjét gondolkodás nélkül sodorják életveszélybe.
A kocsival kapcsolatban a legjobb mégis a “bérelt autó visszaadása” sztori volt. Kétszer is béreltünk autót, az egyik alkalommal Siófokról Budapestre szerettünk volna eljutni, tehát előbbi városban felvenni, utóbbiban leadni a kocsit, de ez nem lehetséges, nincs ilyen opció. Miután Székesfehérvár és Veszprém összes kölcsönzőjét végighívtuk (sehol nincs szabad autó szeptemberig), Veszprémben találtunk egyetlen darabot, tehát gyorsan odamentünk és felvettük.
A második bérelt kocsit Budapesten vettük fel, és a reptéren akartuk leadni. (Vagyis akartam, mert egyedül repültem vissza. Nem egyedül, egy csomó másik emberrel, de Elad nélkül.) Láttuk, hogy a reptéri iroda nincs nyitva éjjel, nekem pedig reggel 4-kor kell kiérnem a reptérre, de azért (személyesen, az autó felvételekor, az irodában) rákérdeztünk, hogy nem-e lehet-e kérem szépen. És lehet! Azt mondják: odamegyek, lerakom a kocsit, a papírjait és a kulcsot beviszem az irodához, bedobom az erre való dobozba. Szuper. Kérdezek: melyik parkolóba menjek? Hát simán a nagy parkolóba. Visszakérdezek: mert a felső “premium parking”-nál szoktam látni az autókölcsönzők jelzéseit (a három hét alatt összesen hétszer voltam a reptéren, sikerült jól megfigyelni). Nem nem nem, fel ne menjek oda, csak simán álljak be a nagy parkolóba. Ott lesz a cég jelzése, az ő parkolójukat használjam. Oké.
Hajnal négy, bemegyek a nagy parkolóba. Sötét van, és kis betűkket írnak a táblákra, de azért látom, hogy ott a cég jelzése, egyetlen szabad hely van. De az egy külön parkolórész, betonkordon meg kerítés mögött. Hogy jutok oda? Látom, hogy egy másik autó is köröz, nézelődik, nem tudja, hogy kell odamenni. Meglátok valakit, aki ott parkolt le! Tessék mondani, hol a bejárat? Hát itt balra. Köszi! Közben ő is kérdezi, hogy dehát zárva az iroda, mit csináljon, úgyhogy elmondom neki, hol kell leadni a kulcsot. Úgy látszik, ő sem kapott teljes körű tájékoztatást.
Megyek arra balra, de ott nincs bejárat. Megyek még egy kört, egyre idegesebb vagyok, be kéne csekkolni. Két másik autó is velem köröz, izraeliek. Kérdés nélkül héberül beszélnek hozzám, megbeszéljük, hogy nem tudjuk, mit kell csinálni. Látom, hogy az első eltévedt autó is leparkol bent. Futok utána, integetek, mire megáll, és elmagyarázza, hogy ki kell mennem a parkolóból, mennem egy (szerencsére kis) kört, majd MIELŐTT bejönnék ide, a ronda, félbehagyott szürke épület után balra lesz egy behajtó, na az a bejárat. Király. Az infót megosztom az izraeliekkel. Fizetnünk kell, majd kimenni, leparkolni.
A “parkolás” díja 900 ft. Van némi apróm, egy ötszázasom, meg ötezresem. A legnagyobb címlet, amit az automata elfogad, kétezres. Kiborulok, hogy most be kell mennem, felváltanom az ötezrest, tuti lemaradok a gépről. Az egyik izraeli látja, hogy bajom van, és a kezembe nyomja a maradék apróját. Próbálok fizetni, az automata nem fogadja el az ötszázast. Próbálom minden módon, de mindig visszaadja. Az összes apróm, az izraeli pénzével együtt, kb 50 forinttal kevesebb, mint 900. Abban reménykedem, hogy a magyar bankkártyámon maradt ennyi, és nyertem, igen, maradt, fizetek kártyával, és közben majd szétvet az ideg, és amikor megkapom a blokkot, akkor kiabálva káromkodok az automatának.
Kimegyek a parkolóból, és nagyon szorítok magamnak, hogy tuti ne menjek el Budapest felé, és megtaláljam a helyes bejáratot, de tényleg csak egy kis kört kell menni, és tényleg ott egy nem túl feltűnő tábla a sötétben a bokrok között egy balkanyarnál, hogy bérelt autó visszaadása itt. Az a parkolóhely, amit korábban láttam, természetesen már nem üres. Megyek két kört, és tényleg nincs több üres parkolója ennek a cégnek. Látom, hogy többen is csak úgy a kerítés mellett, a sáv szélén hagyják a kocsit. Megkérdezem, hogy náluk is betelt minden hely? Náluk is. Betelt. Kijelentem, hogy ez az egész egy vicc. THIS IS A JOKE! Leállítom a kocsit a sáv szélére, lefotózgatom, és ROHANOK leadni a kulcsot (azzal legalább minden oké) és becsekkolni, mert a jó két órából, amennyivel indulás előtt kiértem, 50 percet (ÖTVEN PERCET!!!) erre pazaroltam.
Még egy, utolsó benyomás: A másik ember örömének nem szokás nyíltan örülni, akár egy esküvőről, akár egy övvizsgáról, vagy bármi másról van szó. Udvariasságból gratulálunk, de azt is feszengve, mert nem is tudjuk pontosan, hogy mit “kell” mondani, meg hogy vajon mit gondol a másik, örül-e annak, ha gratulálunk, nem tolakodás-e ez, stb. Aki fogadja, az sem biztos benne, hogy hogyan viselkedjen…
Emberek! Hogy lehet így élni?
Kommentek